Lilia - Ivan 3. rész

Lilia

Keze lágyan siklik az ajkaimra, ezzel is belém fojtva a szavakat. Nos igen, másmilyen első pillanatot is el tudtam volna képzelni. Mondjuk, hogy ez a tenyér nem a számra, hanem mondjuk a derekamra téved, és magához szorít. Azonban az már teljesen egyszerű lett volna.

Természetesen elfelejtek tiltakozni, mikor hozzám ér. Ez is már annyira általános kettőnk között. Hozzám ér, és az én fejemből egyszerűen csak kiröppennek a gondolatok. Most azonban valahogy olyan furcsa. Szeme a nem megszokott komorságot sugározza felém, én pedig ösztönösen összehúzom szemöldökömet. Lassan megfogja a kezemet, majd a karjára vezeti, én pedig szavainak visszhangjában végre megértem mi is a problémája.

- Nem értem mi a bajod! – teszem fel a költői kérdést és pislogok az arcába, hatalmas, dühös szemekkel.

- Semmi bajom nincs, most miért vagy így kiakadva? – veszi fel ugyanazt a stílust, mint amit én is előadok.

- Kiakadva? Hát ez a szó erős túlzás, és inkább hozzád passzol..

- Egyáltalán nem passzol hozzám.. és szerintem ezt be is fejezhetjük! – feleli immár ingerülten.

- Nem fogom befejezni! Engem érdekel, hogy vele mi volt a konkrét problémád?! – kérdezem apró kacérsággal és kárörömmel a hangomban. Hiszen ez az a téma, amit ő is, én is olyan nagy szeretettel kerülgetünk. Azonban most eljött az a pillanat, mikor egyszerűen nem fog tudni kibújni a kérdések elől.

- Nem volt semmi problémám, azon kívül hogy egyáltalán nem vagytok egy kaliberű emberek.. – adja meg magát lemondóan.

- Egy kaliberű? Lehet, hogy nem mindenki olyan, mint én, viszont megátkozni akkor sem kell! Mivel érdemelte ki? – szegezem neki a kérdést.

- Tessék? Hogy mivel érdemelte ki? Lilia te nem látsz a szemedtől? Nem láttad mekkora egy nyomorék volt? Úgy nézett rád, ahogy nem kellene.. és még biztattad is a pillantásaiddal! – morogja egyre hangosabban. Látom ahogy a keze megremeg az elfojtott indulatoktól. Végül is, konkrétan erre vártam. Muszáj folytatni amit elkezdtem!

- Nem néztem rá sehogy sem! Egyébként meg szerintem csak spontán féltékeny vagy!

- Tessék??? – pattan fel az ágyról, majd idegesen járkálni kezd. Kezei ökölbe szorulnak, szeme villámlik. – Még hogy én féltékeny? Nem tudod mit beszélsz, Lilia!

- De igen, teljesen tisztában vagyok vele! Neked is jobb lenne, ha beismernéd végre! – ugrok fel én is, és megyek utána, minden egyes mondatot beleharsogva a fülébe.

- Nem fogok olyat beismerni, ami..

- Ami..? Fejezd csak be a mondatot! Nem tudod, ugye?! Hogy is tudnád, mikor igenis féltékeny vagy, mert nem rád nézek olyan pillantással!!! – kiabálom egyre közelebbről és egyre hangosabban..

- Fejezd be!! – üvölti most már ő is, majd egy erőteljes szorítással megfogja a kezem. Fáj az érintése, hiszen most egyáltalán nem figyelmes. Arcomra ettől függetlenül is egy önelégült mosoly kúszik, hiszen csak sikerült kibillentenem a lelki egyensúlyából. Nehezen de elértem. Már csak túl kell élni a dühkitörését!

- Azt hiszed rám nem nézel olyan szemekkel? Azt hiszed  velem nem kacérkodsz? Nehogy azt hidd, hogy nem tudom, hogy az én érintésem után vágyakozol mindennél jobban, már jó ideje! – szűri a szavakat a fogai között.

- Micsoda? Kacér? Veled? Én? Ugyan Ivan! Egy kibaszott tündérmesében élsz! Csak nem gondolod, hogy pont egy olyan ember után fogok futni, akinek naponta x mennyiségű nő fordul meg az ágyában.. ?! És egyébként sem rólam van szó, hanem rólad! Miért kell leátkozni, minden egyes pasimat! Komolyan, Ivan, ez nem normális.. és ereszd el a karom.. – kapálózok a fojtó szorításból. Ő azonban nem enged. Egyáltalán nem engedi el a kezemet… Sikerült az utolsó idegszálát is elszaggatnom. Szikrázó szemekkel a kezemnél fogva rángat meg.

- Befejezted, Lilia? Miért nem bírod soha befogni a szádat? Miért kell neked állandóan .. kiborítani..?

A mondat vége már alig jut el a tudatomig. Ugyanis Ő.. valami olyat tesz, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Egyre közelebb húz magához, majd szavait az ajkaimba suttogja. Ledermedve állok, szemeim óriásira nyílva merednek a semmibe. Érzem apró borostáját, puha száját, kutató nyelvét… karom önkéntelenül siklik a tarkójára, majd a sötétség.. a sötétség teljesen elönti agyamat…

Arra eszmélek hogy eltávolodik tőlem.

- Remélem most már látod, hogy a pasijaidnak semmi értelme és hogy tőlem jössz igazából tűzbe! – apró gúnnyal mondja ki a szavakat, melyek felbőszítenek.

- Menj a fenébe! – lendül a kezem, majd egy hatalmas pofon után kimasírozok a szobából! Hogy is tehette ezt? Hogyan? Hiszen úgy néztem rá egészen idáig, mint a bátyámra.. ! Most pedig fogta magát és teljesen összezavart..!

Zöld szemeim felcsillannak, mikor kitapintom és végre meg is látom a jegyet a karján. Egy lépést hátrálok, ez a tény valahogy mindent felborít. Egyszerűen lehetetlen.

- Bízok benned és bízhatsz bennem! Éppen ezért nem jöhetsz a PL-be!

Mondom kurtán. Tudom, hogy az életem is lassan az ő kezébe kerül, hiszen mindig is nagyon jó párbajozó volt, viszont nem engedhetem a PL közelébe. Nem csak azért, mert én vagyok a névleges vezető.. Hanem azért is, mert Arstennel – tetszik, nem tetszik – köt a megszeghetetlen eskü. Nem hazudhatok neki, innentől kezdve az őszinteségemmel elárulnám, önkéntelenül is. Pedig csak a saját életemet mentem!

Ismét töltök egy pohárkával, majd a kezébe nyomom.

- Mindent hallani akarok!

Ivan

Sejthettem volna hogy ez lesz a válasza. Bólintok.

- Ahogy érzed Lilia. - veszem a kezembe az italt amit felém nyújt.

Másik kezemmel visszatűröm az ingem ujját, ismét eltakarva a jegyet, ami immár egy szövetséghez köt. Nem fogok vele ellenkezni most és veszekedni sem. Úgyis meglátja majd hogy igenis aktív tagja leszek annak a szervezetnek csúfolt valaminek. Mert ezt nem én választom meg. Nekem ez a kötelességem. Túl mindenen.

Nem készültem rá, hogy azt fogom tenni, amit tettem. A rengeteg személy közül egyedül Liliának nem okoztam volna szándékosan fájdalmat. Mégis…mégis ez történt. Néha, a mindenkori teendőim mellett szükségem van egy kis kikapcsolódásra. Egyedül. Bárki más jelenléte nélkül. Sétának titulált portyára indultam. Valamilyen ünnepség volt azt hiszem, nem is igazán emlékszem rá, a téren sétáltam és megpillantottam, megéreztem Őt. Valami…vonzott benne.

Tisztában voltam a szabályokkal. A szabályainkkal, melyek közül nem egyet magam állítottam fel. És tisztában voltam azzal is, hogy valakihez már elköteleztem magam. Bár akkor és ott ez utóbbi tény, cseppet sem érdekelt. Ahhoz ez az élettől zubogó, gyönyörű élettel telt nő sokkal vonzóbb kilátásnak tűnt. A kreolos bőrével, barna, melegséget sugárzó szemeivel, kissé telt, de még gusztusos alakjával. Tökéletesebb ellentéte nem is lehetett volna Liliának. S nem lehetett volna jobb prédája nekem. Csak kézen fogtam őt. Csak pár szót suttogtam a fülébe. Édes zöngedelmet. S velem tartott. Élveztem. Szántam. Kellett.

Elhoztam őt ide. Nem hogy a házunkba, hanem a saját, tulajdon hálónkba. Nem pusztán  kívántam. Mindene kellett. És lágy volt és puha. Forró, odaadó. Más. Hogy jobb-e vagy sem, mit amit Lilia iránt éreztem? Próbálják meg összehasonlítani az eget és a földet. A tüzet és a vizet. A halált és az életet. Más volt. Beletemetkeztem, belefeledkeztem. Használtam.

 Majd belépett Ő. Nem szólt semmit, nem üvöltözött vagy vádolt. Csak nézett. Rápillantottam. Soha nem fájt ennyire a vádló tekintete. Felkeltem az ágyból, csípőm köré csavarva a takarót és Lili  elé léptem. Nem szabadkoztam, nem kezdtem magyarázkodásba. Csak a tekintetét kerestem. Valami akkor megváltozott. Ő, Én, az érzéseink, a kötelék? A bizalom. Nem szólt. Nem érintett. Nem kegyelmezett. A fürdőszobába rohant be. Azt hiszem…de hát nem értettem. Köztünk mindig volt valami és mégsem. Soha, semmi. Mégis úgy éreztem mintha megcsaltam volna. Én. Őt.

Már  magamra öltöttem egy köntöst és a fürdőszoba ajtajához léptem. Egy erőteljesebb nyomásra megadta magát a fa. Bementem, beszélni akartam vele. Szükségét éreztem, hogy tudassam, bár hibáztam, nem jelent ez az egész semmit. Számomra nem jelent semmit. Tudtam, hogy Lil  szemében ez annál többet.

- Megszólalnál? – csattantam fel a hosszú hallgatás után. – Mondj valamit, bármit! Dühöngj, csapkodj, de ezt ne tedd velem. – halkult el a hangom.

Nem tetszett az, hogy ilyen…rideg. Ez rosszabb volt minden más dühkinyilvánításánál. Mikor megvonta a személyét, a lényét. Tőlem.

De az ajka néma maradt. A hosszú hallgatás után pedig nehézkésen felkelt a fürdőkád széléről amelyen ült és úgy mozgott mint akinek kín a mozgás meg úgy egyáltalán. Kín a létezés is. Gombócot éreztem a torkomban. Nem, nem és nem. Ezt nem teheti velem, nem csinálhat belőlem bűnöst. Nem engedem.

- Most mennem kell. – közölte hűvösen akár egy jégcsap.

Félreálltam az útjából.

- Akkor menj! Menj innen Volkov. Vissza sem kell hogy gyere! Keserítsd meg más életét. – kiabáltam utána dühödten, felbőszülten.

Csak egy pillanatra torpant meg, csak egy pillanatig rázkódott a válla, aztán ismételten büszkén felszegte a fejét és lépett ki a szobából. A szobánkból ha úgy tetszik. Ami már nem a kettőnk titkos kis zuga volt ahová elbújhattunk a világ elől a sajátunkéba. Bemocskoltam.

Megtettem…

- Mindent hallani akarsz? Nem hiszem hogy mindent elmondhatnék. Lilia, hiszem hogy eléggé tisztában vagy a dolgok állásával. De...nem tudhatsz mindent. Tisztában vagy vele, ha elbuksz az az életedbe kerülhet? - lötyögtetem meg az ital a metszett kristály pohárban.

Úgy gondolom ezzel eléggé tisztában van. Mikor belevágott ebbe az egészbe tudhatta mik a következmények, ha bakizik. De most jön az ami a legnehezebb. Amit a legnehezebb megmondanom neki. Ennyivel tartozom. Annyi minden után amit együtt átéltünk, ezt tudnia kell.

- Az életedbe kerülhet...s hogy aki elveszi azt tőled...én leszek? Hallasz Lili? Nekem kell megtennem. És tudod...tudod hogy ha kell...- pengevékonyra szorítom össze a számat.

~ Megteszem? ~ valahogy így akarom folytatni.

Tudja. Most már biztosan tudja. S ő is ugyanezt tenné. Remélem.