Day
Ujjaim végigsimítanak az érdes
téglák rücskös, s piszkos felületén, miközben veszek egy mélyebb levegőt.
Tovább kell mennem, bármily csábító is a halál eshetősége, de tudom, hogy ez
csak illúzió. Nincs oly hűvös még, hogy a fagyhalál fenyegessen. A legszebb s
legkívánatosabb halál. Mindened elzsibbad, s megszűnsz létezni. Elalszol, egy
mély s édes álomba merülsz, a feketelyuk kérdés nélkül szippant magába.
Remegésem csak végtelen kimerültségnek tudható be. Kezeimmel kinyomom magam, s
egy bátortalan lépést teszek, ezzel eltávolodva a kőfaltól. Hallom a sietős
lépteket, de nem törődöm vele, még csak a fejem sem emelem fel. Egy ember a sok
közül, aki úgy fog elmenni mellettem, mint egy eldobott üdítős doboz mellett.
Talán rám sem néz, ha mégis megteszi, lesajnálás, értetlenség, esetleg undor
villanhat meg a szemekben. Nem akarom látni. Nem akarom tudni.
Sötétség. Az alak pedig egyre csak közeledik, én pedig még mindig
behunyt szemmel várom, hogy megcsapjon határozott és lendületes lépteivel
felkavart fuvallat lökete, mely drága parfümmel van átitatva. Még sem ez
történik, hanem nekem jön, ezzel kibillentve az egyensúlyomból, neki lökve az
odébbálló konténer fémes oldalának. A fájdalom pedig végigcikáz bennem, s két
okból is megtörténik ez.
Megkapaszkodok jobb kezemmel a
konténerben, másikkal a fal felé nyúlva kapom fel a fejem, beszorulva így egy
apró kis térbe. Elgyötört testemen ejtett sérülések és sebek egyszerre
jajdulnak fel az őket ért újabb támadás hatására. Ezzel egy időben a lelkem az,
ami tiltakozik. A kérdés csattan, akár egy pofon. Ébredj! Legyenek azok
hosszú órák, napok, hetek s hónapok, bárhol megismerném ezt a hangot, bármikor,
bármilyen helyzetben. Ne! A varázsige úgy száll fölénk,
mint egy sóhajba oltott imádság, a pálca végén pedig fény gyúl. Még mindig a
konténerbe kapaszkodom, de a másik kezem automatikusan kapom a szemeim elé, s
csak lassan engedem le, hogy hunyorogva pillantsak fel a fölém magasodóra.
A legkevésbé sem olyan, mint
álmaimban. Az idő által megfakított emlékekben, melyekbe minden fájdalmas
pillanatomban kapaszkodtam, mikor már azt hittem, most fogom elveszíteni józan
eszem maradékát. Nem, nem olyan amire emlékeztem. Sokkal csodálatosabb. Csak lopva futtatom végig a tekintetem magas
alakján, mely most is olyan tökéletes, nemes, makulátlan. Nincs jogom Őt nézni, sőt, nem vagyok rá méltó,
hogy csak egyetlen pillantást is vessek rá, így gyorsan lesütöm a szemeim
szégyenkezve.
Vajon emlékszik rám? Rám, a sok
hódítás közül. De ez engem nem érdekel. Nem bánom, hogy csak egy voltam, s azt
sem, ha most nem rémlik, ki is vagyok én. Hogy a kócos haj, s az ütött, kopott
ruhák, és a sok mocsok és kosz azt a roxfortos diáklányt bújtatják egy sokkal
előnytelenebb kép mögé, aki oly odaadóan és hűen imádta tisztes távolságból.
- S..s.sajnálom. – Azzal sem lehet tisztában, hogy azzal a lopott
éjszakával egy egész világot adott nekem. Jobb is, ha nem tudja, ki is vagyok.
Nem akarom, hogy tudja, ne is emlékezzen rám! Erőtlenül lököm el magam, és
engedem el a konténert, majd próbálom menekülőre fogni a dolgot, miután
elrebegtem az egyetlen szót, amit csak ebben a helyzetben tudtam kiejteni
kiszáradt számon. Nem akarok itt állni előtte, nem akarom látni az arcán a dühöt,
a lenézést, az undort, nem akarom, hogy lásson! Főleg nem így.. mint egy
megrágott s kiköpött húscafatot.
Egy utolsó drogos lotyót, akit
elrettentő példaként állítanak a fiatalság elé. Hisz ez vagyok én. A
társadalmunk szégyene.
Darren
Már
csak pár lépés kell és végre megérkezem az otthonomba. Nem egy elit ház, nem
egy villa, nekem mégis éppen megfelelő. Végre magam leszek, végre egyedül a
gondolataimmal, magammal, az élet dolgaiba révedve. Nem kell már sok, és
elfelejthetem egy pillanatra az egyre csak ismétlődő napok unalmas perceit,
melyek semmilyen élvezetet nem okoznak. Sietek hát…
Egy
dolog azonban megállít…
Szinte
már elemi erővel száguldok neki valakinek. Egy határozott lökéssel préselem
neki a mellettem lévő konténernek. Számat keresetlen szavak hagyják el, majd a
már jól ismert világítós varázslat. Látnom kell az arcát, tudnom kell ki az!
Vagy inkább mégsem? Egyszerűen éreznem kellene, hogy felesleges világosságot
gyújtani.. azonban szívem nem hagy nyugodni. Érzem, hogy muszáj megtennem. Nem
tudom megmagyarázni, egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogy miért is nyílik
akaratlanul is szólásra a szám… mintha csak valami magasabb rendű lény
irányítana. Pillantásom a fény után végigszáguld a törékeny és már-már
egészségtelenül csontos testen. Csak egy pillantás kell, egyetlen egyszerű
másodperc és fel is ismerem kivel futottam össze. Hiszen hogyan is felejthettem
volna el azt a napot? Hogy feledkezhetnék meg róla? Ő volt az egyetlen nőnemű,
akinek a vágyit teljesítettem, akit emberszámba vettem. Igaz, nem azért, mert
annyira szerettem, hanem azért, mert önzetlensége és szeretete teljesen
meghatott. Rajongása annyira különlegesen erős volt, hogy értem bármire képes
lett volna. Csak egy pár jó szó, és akárkit megölt volna, úgy hogy a nevem
sosem merül fel a gyanúsítottak között. Persze mindezek mellett megfogott még
az a báj és teljes félénkség, mellyel a világ felé fordult. Egy teljesen más
énjét mutatta az ágyban, de ez így volt jó. Komplex képet festett, egy
kiismerhetetlen nőét, aki megfogott és igazából még ma sem tudom hogy mivel.
Szívem
nagyot dobban, egy pár lépést hátrálok, úgy veszem szemügyre. Nézem kopott,
szakadt aligruháját, hihetetlenül vékony lábait, hosszú ujjait, piszkos körmeit
és kócos haját, melyet a piszkos bőre egészít ki. Igazából szívesen
megkérdezném mi történt vele. Hiszen egyszerűen csak eltűnt. És nem csak az én
életemből, hanem úgy megszűnt létezni, mindenféle tekintetben. Egy ideig még
keresték a suli környékén, emlékszem, majd feladták. Dühös voltam akkor. Végre
volt valaki aki megérintett, és nem sokkal ezután fel is szívódott. Csalódást
okozott, olyat, melyért soha nem fogok megbocsátani!!
A
szánalom lágysága hamar eltűnik arcomról, majd ahogy általában lenni szokott
azonnal dühbe jövök. Még meghallgatom bocsánatkérését, mely annyira ismerős, és
melyet annyiszor hallottam. Ismét egy védekező mechanizmus, ismét alázat, ismét
itt van az a szánni való tulajdonság, mely felbőszít. Persze az eredménye is
meglesz. Kezem a magasba emelkedik, majd egy akkora pofont keverek le neki,
hogy eddig beszerzett sérülései mellett még ez is marja az arcát. Nem kell sok
idő és tenyerem nyoma vörös foltként kezd el éktelenkedni az arcán, én azonban
nem állok meg ennyinél. Pont úgy indulok felé, mint egy musztáng, mely
megvadult és épp el akar taposni valakit. Szorosan megmarkolom semmi kis
vállait és teljes erőből megrázom, lehetőleg annyira, hogy ha még van benne egy
kis értelem, az is kireppenjen az agyából. Mégis hogy képzeli ezt az egészet?
Hogy képzeli, hogy csak úgy felbukkan az életemben? Miért zavar össze mindent?
Miért csinálja ezt? És egyáltalán mi a faszt csinál egy ilyen semmi ruhában, és
miért van az utcán?
Nem
sokáig nézek a szemébe, csak addig, míg megláthatom vörös íriszeit, a kép
azonnal összeáll. Homlokom az idegtől kockássá válik és tényleg gondolkodom
azon, hogy meg kellene ölnöm, nem lenne legalább több gond vele, azonban mégis
máshogy cselekszem.
Elengedem…
Ujjam
a hajába túr, tincseit simogatom, közelebb húzom magamhoz, nem hagyom hogy
eliszkoljon. Mikor a távolság már jelentéktelen végre felengedek. Óriási sóhaj
tör utat ajkaim közül, majd magamhoz szorítom. Fél kézzel őt ölelem, másik
kezemmel a kabátomat gombolom ki és zárom a kellemes meleget fagyos teste köré,
hogy kicsit megmelegedjen – és persze hogy eltűntessem a hullaszínt testéről,
mely immár lilás árnyalatban pompázik.
- Mi a fene történt veled? Hogy léphettél le csak
így? És megint elkezdted az anyagot! Mi a franc ütött beléd?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése