Lilia - Ivan 2. rész

 Lilia 

Ujjaimmal még mindig vadul dobolok azon a fránya pulton. Már órák óta őt várom. Talán ezért dobban akkorát a szívem, mikor meghallom végre az ajtó nyikordulását és mély baritonját, melytől a libabőr végigszáguld a testemen. Először talán megkönnyebbülök, aztán ezt a kellemes érzést átveszi a düh. Szinte őrült módjára száguldok elé, egészen a nappaliig. Végignézem magas, szikár alakját, nem találok e rajta valami nyomot.. egy sebet, mely arra utal, hogy bántódása esett. Mivel teljesen elevennek és épnek tűnik máris döntök. Ha eddig nem bántotta senki, majd bántom én. Mégis mit képzel, hogy csak úgy hagyja hogy őrlődjem? Hiszen halálra aggódtam magam miatta..

Ugyanolyan éjjel volt mint eddig a többi. Talán annyi különbséggel, hogy jelen esetben egyedül tartózkodtam a szobámban. Már jó ideje  minden diák a szobájában tartózkodott, hiszen mit is lehetne itt csinálni? Igazából semmit. Egyszerűen jó néha  a magány. Persze ezt nem mindenki így gondolja, többek között Irina sem, aki már jó pár órája lelépett az épp aktuális pasijához, és az sem, aki hirtelen rám töri az ajtót.

Kicsit meglepődtem..

A szobám ajtaja egy hirtelen mozdulattal óriási nyikordulással nyílt ki, majd egy szinte már élettelennek tetsző test esett be azon egy hatalmas puffanással. Szemöldökömet a már megszokott Liliás stílusban emeltem a magasba, majd lassú léptekkel sétáltam a tetem felé. Megijedni? Nem, nem vagyok az a fajta .. vagy legalább is addig azt hittem, míg meg nem láttam a hullajelölt arcát.

Rohanva siettem hozzá, szinte már száguldottam, hogy karjaimmal mielőtt felemeljem fejét a földről. Telt ajkai közül apró vércsepp szivárgott, én pedig semmivel sem törődve töröltem le édes nedvét, melyet annyira imádtam és melyet annyira féltettem.

Egy pálcaintéssel felemeltem a földről kedvesemet, majd az ágyra levitáltam. Eközben persze lábam egy határozott rúgással késztette arra az ajtót, hogy végre becsukódjon.

- Ivan! Jól vagy? Kérlek nyisd ki a szemed! – suttogom kétségbeesve és szorongatom a kezét, hogy érezzem egyre gyengülő pulzusát. Hála Merlinnek legalább a szívével minden rendben. De nem értem az egészet. Mi történt vele, ki bántotta, és egyáltalán mi hozta pont az én szobámba?

- Ivan! Kérlek, szólj hozzám! Mond, hogy jól vagy.. ! Vagy legalább azt, hogy ki tette ezt veled!

A kétségbeesés egyre jobban eluralkodik rajtam. Szemembe könny szökik. Milyen hihetetlen pillanat is volt ez. A sós csepp mint egy lavina úgy tolta maga előtt az őrületet. Én pedig halkan zokogva térdeltem még mindig előtte.

Szeme csak lassan rebbent meg. Pont olyan volt, mintha egy lassított felvételt néznék  Pillái egy pillanatra megremegtek, majd szemhéja végre felnyílt. Persze hogy rögtön az arcába hajoltam. Fejem a mellkasára tévedt, hiszen hallanom kellett, hogy dobog a szíve.

Halkan krákogott egyet, majd elhaló hangon hozzám szólt..

- Lili? Hogy kerülök ide? – kérdezte

- Jöttél a saját lábadon, kezeden.. bár nem tudom hogy.. ! Ki tette ezt veled? És mi ez az egész? – kérdezem még mindig elég zaklatottan. Majd mit sem törődve ellenkezésével, ujjaival, melyek mindennél jobban el akarnak űzni, nem hagyom magam. Visszanyomom az ágyra, majd hála a házimanóknak pillanatokkal később már meleg vizes ronggyal itatom le arcáról a ráalvadt vért.

- Semmi.. senki.. tényleg, Lili, rossz helyen voltam rosszkor. Nincs semmi baj, csak hagy menjek a szobámba. Reggelre már nem lesz semmi bajom! – próbál engem győzködni. Természetesen nem hagyom magam. Máskor, máshogy még esetleg lenne esélye a menekülésre.. most azonban.. ez egyenlő a nullával. Sőt, inkább már a negatív felé közeledik.

Nem törődve vele egy határozott mozdulattal leszedem róla ingét, és tárom fel testének minden egyes porcikáját. Ha most ez nem egy ilyen helyzet lenne, akkor valószínűleg még a pír is kiülne az arcomra. Azonban.. a jelen helyzet ilyesmit egyáltalán nem tesz lehetővé. Mindenhol kék és zöld foltok, véraláfutás, vérző sebek. Szemem egyre jobban kinyílik, majd a sós cseppek, melyek arcomat már eddig is mosták immár teljes erővel megindulnak. Néhány fájdalom könny a lapos hason landol. Igaz nem látok teljesen tisztán, mégis belemártom a ruhát a meleg vízbe és átdörgölöm a véres testet…

Pár nappal később..

Szinte meglepődök mikor felébredek. Egy kiváncsi és szeretettel teli szempár néz velem farkasszemet. Igen, Ivan még mindig a szobámban, az ágyamban.. én pedig a fotelban. Nem akartam megzavarni álmait, gyógyulását, így nem is feküdtem be mellé.. nehogy valami baj történjen. Már napok óta alig alszok valamit, némi nyugalommal tölt el, hogy nézhetem lecsukott pilláit és egyenletes lélegzését. Szívemet mintha egy ököl szorongatná.. egyszerűen fáj hogy így kell látnom őt. Most azonban mellettem térdel, ujjai finoman kisimítanak pár tincset az arcomból.

- Jó reggelt! Már világos van, a húgom pedig nem sokára itthon. Mennem kell!

Szavai szinte egy másodperc alatt kijózanítanak. Hirtelen pattanok fel, mintha az álmosságot kitörölték volna a szememből, az elmémből.

- Micsoda? De hát.. nem mehetsz csak így el! Magyarázatot követelek! Én ápoltalak, én aggódtam érted már jópár napja és .. és nem hagyhatsz csak így itt Ivan Darishnikov! Megértetted???!! – mondom szinte sikítva és hagyom hogy szemeim ismét elhomályosuljanak. Ő nem érti mit éltem át, mennyire aggódtam.. nem teheti ezt velem, nem szórakozhat kedvére..! Arcára döbbenet ül reakciómat látva, majd magához húz. Vagyis húzna, ha hagynám. Azonban ez most nem az a pillanat. Belebokszolok a vállába – talán azért oda, mert ott épp nincs seb – ütöm, hogy legalább azt vegye észre nekem milyen fájdalmat okoz. Ivan arca még mindig komor.. tekintete melegséget sugároz szöges ellentétben kifejezéseivel. Karja bilincsként szorul körém és ölel magához végre. Mélyen belélegzem bőrének illatát, majd mit sem törődve vele, vagy éppen bármi mással zokogva hagyom magam szeretni..

Végre már mindennel tisztában vagyok. Ez nem egy olyan éjszaka.. és neki semmi baja. Közelebb lépek hozzá, majd ujjammal határozottan megbököm mellkasát.. nem is egyszer. Zöld szemeimet íriszeibe fúrom, lássa csak, vegye észre, hogy velem nem fog szórakozni. Kezem ezután a csípőmre siklik, immár úgy nézek rá, mint egy tanárnő. A probléma csak annyi, hogy konkrétan elég sokkal magasabb mint én.

- Hát idefigyelj Ivan Darishnikov! Egyszer már elmondtam, elmondom még egyszer! Többször nem teszem! Nem vagyok hajlandó miattad, az életed miatt aggódni. Úgyhogy legközelebb, ha bármi közbejön, leszel szíves szólni nekem! Utálom, hogy mindig kihozod belőlem a hárpiát.. !

Számat elhúzom arra a szokásos Liliás fintorra, majd tüntetőlegesen az egyik óriási fotelhoz sétálok.

Belehuppanok.. majd egy intéssel az előttem lévő apró asztalkára varázsolom a whisky-t, a teát, a kávét.. a hamutálat..

Ha esetleg Ivan nem követett volna engem, akkor még mindig morcosan ránézek és hellyel kínálom. Töltök magamnak, neki is.. ez a pillanat éppen elég fenséges ahhoz, hogy whiskyt igyak…

Ivan

Pipa rám, ez nagyon pazar. de inkább legyen dühös és taszítson el. Sokkal egyszerűbb lesz az egész. Mindkettőnk számára. Nekem mindenképpen. Nem szeretném ha elfajulnának a dolgok. Közelebb lépek hozzá és egyszerűen a szájára teszem a kezem.

- Befejeznéd egy pillanatra?  -lépek elé és teszek a piára vagy bármilyen más udvariassági formára.

Nyelek egyet, tekintetemet az övébe fúrom. De higgadt maradok és nem tükröződik a fájdalmam, mert bevallom férfiasan kurvára fájdalmas ez a egész. Ki kell tépnem a láthatatlan szálakat a szívemből amik hozzá kötnek. nem mehet ez így tovább. nem egészséges. Sem neki, sem pedig nekem. Nekem aztán rohadtul nem. Összezavarja az életemet.

- Kérlek. Hallgass meg és csak utána gyűlölj, rendben? - ha igent biccent leveszem a kezem az ajkairól.

- Mesélj nekem. - szólítottam fel és huppantam le mellé az ágyára.

Lábait maga alá húzva ült és egy könyvet lapozgatott, a helyemről nem tudtam kivenni, hogy mit olvashatott. Én már vagy negyedik vagy ötödik napja voltam rendszeres látogatója. Korrepetálás néven. Nem mintha bármiből is rosszul állt volna, de nem tudom. Így valahogy kényelmesnek tűnt a dolog. Nem hiszem hogy akármelyikünk is bánta volna a helyzetet.

- Nem ismerek tündérmeséket. - vetette oda foghegyről hűvösen.

Sóhajtottam egy nagyot. Lili az Lili marad. Kész, punktum.

- Kértelek valaha is hogy ámíts? - villantottam rá egy mosolyt.

Hallgatott, ő is sóhajtott egyet, majd könyvét félretéve, kezét átkulcsolva maga körül rám emelte a pillantását és már hangzott is a válasza.

- Nem. - határozott, lemondó nem.

- Akkor jó. - bólogattam. -Mesélj nekem. - vetettem fel újra a dolgot.

Ez kezdett valahogy rutinná vagyis inkább szertartássá válni közöttünk. Az abszurd és szenvedős témák. Csak azt az egy dolgot nem vallottuk be sosem. Túl könnyű lett volna. Talán ez volt a baj.

- Miért akarod hogy fájjon? - billentette félre a fejét és egyenesedett ki.

Jó kérdés. Ilyeneket mindig közbe tudott szúrni.

- Ez jelent nekem mindent. A fájdalom. Semmim nincs. Semmim nem maradt. - vontam meg a vállamat.

Nem a családomra vagy éppenséggel a "barátaimra" céloztam. Ő is tudta.

- Itt vagyok neked. - hallottam a máskor oly határozott hangját ezúttal lágyan, halkan csengeni.

Egy mosoly kúszott az ajkaimra. Persze, tudtam, ő mindig itt lesz nekem. Mennyire nem igaz ez.

- Te el fogsz hagyni. Ez nem. - nyújtottam felé a kezem és kezdtem el az egyik szőke tincset csavargatni.

- Soha nem hagylak el. - megjött a hangja, majdhogynem dühösen csengett.

Ezt is megmosolyogtam. Felkeltem az ágyról és az ablakhoz sétáltam. Nagyon drámainak tűnt akkor. Most is. csak nem értékelem már. Ő sem.

- De én ugyanezt megtehetem. Elhagyhatlak. - fordultam aztán felé.

Rám emelte a hatalmas, zöld szemeit. Mintha tompább lett volna a csillogás a tekintetében.

- Ivan... - nemlegesen rázta a fejét.

Nem mondtuk ki. Soha nem mondtuk ki. Soha nem is fogjuk. Nem tehetjük. Legyőzöttek lennénk.

- Élni fogsz. - szólaltam meg rekedten, igyekezve legyűrni a gombócot a torkomban. - Még mindig várok. - ültem le aztán vele szemben az ágyára.

Elfordította a fejét és csökönyösen a szoba másik pontját kezdte fixírozni.

- Mire? -újra a megszokott Lilia hangja csendült fel.

- A mesémre...

- Van egy-két dolog aminek nagyon nem fogsz örülni. - kezdek el fel s alá járkálni a szobában.

Hol kezdjem vajh? A szövetségnél vagy ott hogy lehet meg kell öljem őt? A kisebb rosszal talán. Közelebb lépek hozzá.

- Ígérj meg nekem valamit. Kérlek. Eddig bízhattam benned. Most se legyen másként. - fogom meg a kezét és vezetem rá az én karomra, ahol a szövetség jegye figyel.

Felhajtom a felsőm ujját, hogy a szemével is láthassa. Várok.