Lilia - Ivan 1. rész

Lilia

Szinte már úgy járok az üres lakásban mint egy kísértet. Semmi sem probléma, nincs előttem akadály. Átgázolok a széken, az asztalon..

Vagyis csak gázolnék..

A lábam fájón sajogni kezd. Ilyen ez, ha az ember annyira elgondolkodik, hogy egyszerűen képtelen arra figyelni hova is lép. Én pedig jelen pillanatban mindennel törődök csak a külvilággal nem.

Már napok óta nem láttam. Két napja küldtem neki a baglyot a pontos címmel és azzal hogy látni szeretném. Természetesen hamar jött a válasz egy kurta mondattal.. „Ott leszek!”

Hát nem könnyíti meg a dolgomat. Eltűnik és nem jelentkezik. Hagyja hogy halálra aggódjam magam miatta. Túlságosan ködösek a dolgok körülötte és igazán nem tetszik az, hogy képtelen volt válaszolni a múltkor a kérdésemre. Pedig nem volt bonyolult kérdés.. annyit kérdeztem hogy mi van vele..

Még mindig feldúltan rohangálok, lassan teljesen megőrülök. Megállok a szoba közepén, majd egy mély sóhaj után immár őrületmentesen sétálok a konyhai pulthoz.

Whisky repül a kezem elé, majd a cigarettám felparázslik…

- Irina! Irina gyere már! El fogunk késni.. mindjárt takarodó! Tudod, hogy nem érdekel általában, de most már csak ez az egy húzásom van.

Magyarázok emelt hangon szőke fürtös barátnőmnek. Kezdem elveszíteni a nyugalmamat. Ha nem mozdul ki abból a mosdóból pillanatokon belül, én tuti biztos hogy megátkozom. Ledermesztem és úgy fogom átlebegtetni a szobánkba. Hangosan kopogok az óriási ajtón, majd egy halk szót kapok válaszul, mely tudatja velem.. mindjárt elkészül és mehetünk.

Gyors ütemben dobolok a lábammal az ajtó előtt.. egészen addig, míg egy hatalmas árnyék rám nem vetül. Arcom kissé eltorzul, majd egy hirtelen mozdulattal megfordulok, hogy lássam ki van mögöttem. Pálcámat rá szegezem, hiszen bármi megtörténhet.

És megtörténik..

Belenézek a legcsillogóbb íriszekbe, amit valaha láttam. Kissé eltátom a számat, úgy hallgatom a prefektus kijózanító szavait..

- Takarodó van, mit keres még mindig a folyosón?!

- Várok valakit! – felelem egy fokkal erőteljesebben, mint szeretném. Mondjuk az erőteljesebb szó nem elég kifejező.. inkább csak úgy odavetem neki! Gyönyörű arcán átszalad egy gúnyos mosoly, és már látom a szemeiből, hogy ezt nem fogom megúszni.

Vagy mégis?

Halkan nyikordul a mosdó ajtaja mögöttem, majd Irina végre megérkezik. Pont időben!

- Ivan! Mit csinálsz itt? És ti ismeritek egymást?! Dejó! Akkor..

- Nem ismerjük egymást – mondom barátnőmnek zordan, majd villogó szemekkel meredek a gyönyörű idegenre.

- Lilia Volkov! – nyújtom felé a kezem, nem véletlenül. Immár egy kellemesebb mosollyal nyúl ujjaim után, és lehel azokra édes csókot.

- Szóval te vagy az…! A húgom megmentője! Ivan vagyok …*

Ujjaim között lassan teljesen elég a cigaretta. Egy finom mozdulattal elnyomom a hamutálban, majd kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat. Ujjaim zongorázni kezdenek a pulton, majd megtalálják az előbb már félig elkortyolgatott alkoholt.

Kezdek ideges lenni.

A baj az, hogy ez már nem az aggódás, ez már a düh.

Lassan lemegy a nap, és ő még mindig sehol.. Vajon minden rendben van.. ? 

Ivan

Hoppanálhattam is volna, de most szükségem van arra a kis időre amit a sétával nyerek, hogy összeszedhessem a gondolataimat. Totális káosz uralkodik a fejemben és nem tudom mi a rosszabb. Az, hogy látom miért van ez, vagy pedig az hogy nem is akarok ellene tenni igazából. Lili háza elé érek. Csak be kéne nyitnom. De még nem akarok. Vagy nem merek. A kettő között ég és föld a különbség...

Odakinnt veszettül hullt a hó. Mint általában mindig itt mifelénk. A vadászházban voltunk. Én, Lilia, Irina meg még pár ismerősünk. Bulit szerveztünk, de ez igazából csak egy ürügy volt az ivászatra. A többiek részéről legalábbis. Én is nagyon a pohár fenekére néztem, mert már nem igazán tudtam kontrollálni a gondolataimat. Nem tudom Lilia mennyire volt becsípve, de nem is érdekelt. Fejemet az ölébe hajtottam, és csak a tüzet bámultam a kandallóban. Aztán megéreztem hogy ujjaival a hajamba túr. Nem mozdultam. Aztán megszólalt.

- Gondoltál már a halálra? - tudakolta. Nem feleltem. - Ivan, szoktál a halálra gondolni? - nem tágított a kérdés mellől.

- Igen. - feleltem rekedten és ezután a kis szócska után mintha csak valami zsilipet húztam volna fel buggyantak a szavak ki a számon. - Hiába is hazudnék mást. Állandóan ezen jár az agyam. A halálon. A saját halálomon. - nem is sejthette milyennyire is közel voltam én nap mint nap a halálhoz. Ha csak valamit is rosszul tettem volna...

- Félsz? - fogalmam sincs miért mentem bele ebbe a beszélgetésbe. Felkeltem és szembefordultam vele. Szédelgett velem a világ, de ő a biztos pont volt benne.

- Rettentően. Az egyetlen úticél ahonnan nincs visszaút. - megfogtam a kezét, hagyta.

A zöld szeme természetellenesen csillogot, ahogy valószínűleg az én tekintetem sem tükrözhetett teljes józanságot.

- Ez megrémít? - csak bámultam rá.

Egy terhes sóhaj szakadt fel a mellkasomból. Kezdett az egész valahogy nem tetszeni. Nem tudom miért. Talán egy határt készültünk átlépni.

- Csak az hogy el kell hagyjalak. Csak ez. Minden mást könnyebben eldobnék. Elfelednék. Kivéve téged. - ó igazság, mard szét a torkom.

Nem késlekedett a válasszal. És nem volt kevésbé Liliásabb mint lenni szokott.

- Hazudsz. Most is ugyanúgy hazudsz mint mindig. Ahogyan egész életedben. Miért lenne most másképp? - csattant fel.

Nem tudtam mit válaszolni. Én kérdeztem. Beteg játék volt ez.

- Gondoltál már a halálra Lili? - lassan forgott a nyelvem.

- Miért nem mondod ki? - csuklott el a hangja.

Nem akartam megérteni hogy mire gondol, pedig nagyon is tisztában voltam vele.

- Szoktál a halálra gondolni? - játszottam le ugyanazt a kérdéssort.

- Csak egyetlen egyszer. Kérlek. - soha nem hallottam ezután könyörögni semmi másért. Senki másnak. Égett az arcom.

- Félsz? - erőltettem alkolholfátyolos agyamra higgadtságot.

- Ne csináld ezt. Velem ne csináld ezt. - dühödten fúrta íriszeit az enyémekbe.

Közelebb hajoltam hozzá és centik választottak el az ajkaitól.

- Ez megrémít? - már nem igazán a halál témájánál tartottunk.

- Igen. - hajolt ő is közelebb.

- Hazudsz. - szinte már az ajkaiba motyogtam bele a szavaimat.

- Tudom. - mondta ő és ...

Irinka hangos nyögéssel csörtetett közénk.

- Ivan..ez..ez nagyon erős vodka volt.

Nem, nem öltem meg. Hálát adtam neki. Tényleg. *

Beléptem az ajtón. Idegesnek tűnik. Nem csodálom. Nem voltam valami közlékeny vele az elmúlt napokban.

- Lili? - dobom le a talárom az egyik székre. - Sajnálom a kését. - meg úgy mindent, de komolyan.

Nem húzhatom tovább az időt.

//* A dőlt betűs részek emlékfoszlányok a múltból //