Day
Sajnálkozó tekintettel az arcán lépett közelebb hozzám, kezében egy
apró kis tasak, benne a jól felismerhető fehér tündér csillogó varázsporát
rázva meg, majd ült le az ágyra mellém.
- Sajnálom kis virágom, de ez már
túl sok nekem. – hát persze. Nem
gondoltam abba bele, hogy mi fog velem történni, ha kilépek a Roxfort
biztonságot érő falai közül, s magam mögött hagyom azt. Nem volt más
választásom, hiszen a fél lábam már így is kint voltam a tömör fa kapukon.
Egyre több kósza hír, s pletyka kelt szárnya arról, hogy miért is tűnök el oly
gyakran a mosdókban, s a kastély eldugott szegleteiben. Miért keresem a kétes
hírű Clydetot oly sokszor. Miért vagyok oly vékony, s sápadt, s miért húzódnak
sötét karikák éhesen csillogó szemeim alatt. A tanárok fülébe is eljutott ez, a
levél pedig ott várt az asztalomon. Dumbelodrtól.. aznap este került a kezembe
a kézzel írt felszólítás, amikor elfutottam. Elmenekültem. Tőle. Faképnél hagyva a hídon, miután elrebegtem neki legtitkosabb,
még is legnyilvánvalóbb érzelmeimet. –
Nem tudok tovább rólad gondoskodni. -
Pánikba estem, miután az igazgató sorait elolvastam. Hisz csupán egy
gyökerek nélküli kiszáradt fa voltam a virágzó kert közepén. Túl sok
mindenkinek szúrtam már a szemét, s mögöttem nem állt ott egy család a gondos
kertész képében, aki segíthetett volna rajtam. Nem voltak barátaim sem, s az Ő szemében sem lehettem több egy
undorító, eltaposni való csótányon kívül. Csak egy elárvult, sérült drogos
lány, aki a legkevésbé sem méltó mások figyelmére, s szeretetére. Nem volt hát
tovább maradásom ott. Mennem kellett, azonnal.
- Ez az én búcsúajándékom neked,
kicsim. – apró tenyerembe tette a
zacskót, s az ujjaim ráhajtotta, majd bátorítóan megpaskolta. Napokkal később
jutottam el csak Londonba, s kerestem fel azt, akire a bátyám halála után
mindig számíthattam. Aki először mutatta meg nekem, mekkora élvezetet és
megkönnyebbülést okozhat a szer, aki
mellett először tártam szélesre a szárnyaim, s hagytam, hogy a szél belekapjon
a puha tollakba. Amikor bepakoltam a ládám, s kicselezve a prefektusokat, a
szellemeket, és az éjjeli őrjáratokon lévő tanárokat, léptem ki az ajtón, s
csapott a hideg, csípős szél az arcomba, tudtam, hogy innen már nincs visszaút.
Egyenesen Roxmortsba mentem, ott pedig kerestem valakit, aki épp London felé
tartott, s csatlakozhattam hozzá. Nem volt könnyű, a legkevésbé sem, még is
sikerült. De nem fogadtak tárt karokkal, mint ahogy azt vártam. S most, két
hónappal később a felbukkanásom után, egyszerűen csak az utamra bocsátanak.
- Menj hát kicsi Day, hódítsd meg
a világot! Hiszen a bátyád is ezt kívánná tőled, ha még mindig közöttünk lenne…
-
A sikátor hideg kőfalának
támaszkodva húztam össze magamon a sötétkék vékonyka kabátot. Nem is olyan rég,
csupán pár éve ez volt az egyik legdivatosabb darab az egész városban. A bátyám
ajándékozta nekem, egyik Párizsi tanulmányi útjáról visszatérve lepett meg
vele, s váltig állította, hogy ez a szín csak még inkább kiemeli a szemeim.
Különlegesnek, gyönyörűnek, sikkesnek
éreztem magam benne. S ebből ugyan mi maradt mára? Egy ütött-kopott darab, mely
se a divat- sem pedig a melegérzetet nem biztosítja. Az őszt köszöntő hónap
második hetében vagyunk már, s a nyár, a fülledt napok úgy suhantak el
fölöttem, hogy még csak észre sem vettem. Persze nem vittem semmire. Kerestem
munkát, de ugyan hová kell egy ilyen kis esetlen, fiatal lány? Egy senki? Sem
végzettségem, sem tapasztalatom. Csak a kissé beesett arc, és a végtelen
szótlanság. Lehunyva a szemeim, hajtottam előre kissé a fejem, hosszú kócos
sötétbarna tincseimmel eltakarva az arcom, eme gyerekes megmozdulással kizárva
a világot. A koszos, romlott ételtől bűzölgő sötét sikátort. A méterekkel
arrébb lévő kijáratról beszűrődő vidám fényeket, és derűs nevetéseket.
Gyűlöltem magam. Sokkal jobban, mint valaha. A megvetés és a tömény undor az,
ami az ereimben pulzált, s feketére festette vérvörös véremet.
Kellett a pénz, kellet az
anyagra, s ezért egyre többet megtettem. Szükségem volt rá, s más nem is maradt
nekem. Loptam, nem is egyszer. Üres lakásokba török be azért, hogy a
maradékokat összeszedjem, s egyáltalán hogy megfürödhessek. Aluljárókban ültem
hosszú órákat, hogy aprópénzt dobjanak az elém helyezett műanyagpohárba.
Vállaim enyhén megremegnek a
visszafojtott sírástól.
Mocskos.
Az egyik ilyen nap megállt
előttem egy férfi, egy magas öltönyös alak. Gazdag volt, s ez látszott rajta.
Bíztató mosollyal nyújtotta felém a kezét.
- Majd én segítek neked ifjú hölgy. – s én elfogadtam a segítő
kezet, a hamis ígéretet. S akkora árat fizettem érte, melyre a világ összes
pénze sem lenne elég.
Darren
- A kabátokat kérném, a száma
249! – mondom kissé kimérten a felém mosolygó ruhatárosnak, miközben felé
nyújtom a csillogó bilétát, majd a gyors és pontos utasítás után a mellettem
lévő szőkeségre sandítok. Egy újabb protokolláris találkozó, egy színházi műsor
– ráadásul balett, amit kifejezetten utálok – és egy következő áldozat. Igaz
nem rossz nő, csábos a tekintete, formás az alakja. Dereka annyira vékony, hogy
a két kezemmel simán át tudnám kulcsolni, mellei szinte már ingerlően merednek
az ég felé, mely igazán pajzán fantazmákra ösztönöz… mégis határozottan unom az
egészet. Semmi értelem nem csillan a nő fejében, szemei hiába hívogatóak
egyáltalán nem tükröznek semmit sem. Vajon tudja egyáltalán a számokat, vagy
valamilyen egyszerű dolgot az életről? Hát nem hinném, hogy a dugáson kívül
máshoz is értene, mégis a Nagyúr számára fontos volt ez a találkozó, ahogy az
is, hogy elcsábítsam. Pénze az van dögivel – gondolom kifogott egy gazdag férjet,
akitől örökölt, mikor az megboldogult – tehát tud támogatni néhány kifejezetten
fontos projectet. Persze mindez nem jelenti azt, hogy egy vad éjszaka során nem
fogok nála kellemetlenkedni. Pedig tudom, hogy mit várnak el tőlem…
kedvességet, bókokat és mindent, ami csak fontos lehet. Kár hogy ez rám
egyáltalán nem jellemző, mégis kénytelen vagyok ezt a stílust felvenni, húzott
szájjal.
Csak egy fél perc és a hosszú
fekete szövetkabát már meg is érkezik a kezembe. Udvariasan a hölgyre segítem a
fehér bundát, melynek egyáltalán nem látom értelmét. Nincs még tél, nincs még
annyira hideg, hogy neki feltétlenül ezt kelljen viselnie, mégis giccsparádét
rendez a kedvemért. Finom mozdulatokkal illesztem a helyére a ruhadarabot,
eközben ujjaim lágyan eljátszadoznak egy szőke tinccsel. Kedvesen mosolygom,
pont olyan vagyok mint egy gavallér, pedig ha tudná, szegény buta hölgy, hogy
én maga vagyok az ördög, csak angyal bőrben…
Miután a mozdulatsorral végzem,
megigazítom sötétszürke öltönyömet, hófehér nyakkendőmet és a vállamra terítem
a fekete kabátot. Szinte már kedvesen fogom meg a hölgy karját, és illesztem
bele a karomba, majd kisérem ki a színpompás épület elé. A kocsi, mellyel haza
fog menni már vár rá, én pedig lágyan segítem be a puha bőr ülések közé. Búcsúzóul
lágyan arcon csókolom, csak hogy ne érezze azt, hogy érdeklődésem nem olyan,
mint kellene majd útjára bocsátom. Pár másodpercig még a kocsi után bámulok,
integetek is egyet a kihajoló szőke hajzuhatagnak, majd mikor a „hintó” eltűnik
az utcasarkon le is mosom arcomról a műmájer bájvigyort. Vonásaim ismét
megkeményednek, eltűnik az estére jellemző lágyság én pedig visszatérek valódi
önmagamhoz.
Vetek még egy pillantást a
cicomázott épületre, majd sietős léptekkel elindulok otthonom felé, mely már
annyira hívogat, hogy nem is figyelek a környezetemre. Gyors lépteim lágyan
koppannak a macskaköveken és a már jól megszokott sikátoros útvonalat választom
úti célnak. Egyszerűen nincs kedvem az emberekhez, rosszul vagyok tőlük és nem
vágyom társaságra. Pláne nem a puccos elit tagjaira, akik úgy érzik, hogy nekik
feltűnősködve kell hazavonulniuk. Megszaporázom lépteimet és szinte már
mámorban úszva iszom be a sötét égbolt és a friss levegő fantasztikus illatát.
Egy pillanatra az égre bámulok, megnézem a hold teljességét, a csillagokat
valamint a távolban gyülekező viharfelhőket. A szél lágyan borzolja szőke
tincseimet, végigsimít arcomon, bőrömet csiklandozza én pedig már-már
teljességgel szabadnak érzem magam. Egészen addig a pillanatig, míg a kellemes
bódultságomban bele nem gyalogolok valakibe.
- Nem tud vigyázni?! –
kiáltom és rántom is elő a pálcámat abban a pillanatban. Mivel nem látom
„támadóm” arcát első körben világosságot csinálok. Hiszen tudnom kell ki az,
hogy ha netalántán megpróbálna nekem támadni tudjam kin kell bosszút állni.
- Lumos! – suttogom és
meredek a törékeny baba piszkos arcába, aki annyira ismerős. Pár pillanatig
bámulom csak, pár pillantást vetek arcára és egyből tudom, hogy valami örvény
elnyel. Csillogó és fáradt íriszeit bámulom, arcát, melyet már jó ideje nem
láttam és talán egy pillanatra ellágyulok… csak egy pillanatra… csak addig, míg
fel nem veszem a már jól ismert maszkot… a düh maszkját…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése