Day-Darren 4. rész

Day

- Jó kislány. – Mormogta az orra alatt, miközben suta mozdulattal töröltem meg az orrom, és dőltem hátra a kanapén. Már több napja voltam itt. Saját szobát, ételt, italt, ruhákat és anyagot kaptam, s hosszú órákig áztathattam magam a hatalmas kád forró vizében anélkül, hogy attól rettegnék, mikor érnek haza az otthoniak. Maga volt ez a mennyország, bár közel sem voltam olyan boldog, mint akkor, amikor Őt csókolhattam, s érinthettem a tóparton. Olyan boldogság volt ez, ami csak tompított változata volt az eredetinek, mintha üvegbúra mögül figyeltem volna a körülöttem pörgő világot. – Ugye mennyire jó így. Na gyere, ideje, hogy jobban megismerjük egymást. -

Zsibbadtan, teljesen más tudatállapotban hagytam, hogy megfogja a kezem, s maga után húzzon, egészen a dolgozószobájáig. Értetlenül néztem körbe, hiszen sehogy sem állt össze, mit is akar most pontosan. Könyveket olvasgatni, és beszélgetni róluk? A falnál sorakozó könyvespolcokhoz lépve húzott ki egy könyvet, majd mögé nyúlva egyszer csak kattant valami, a polc pedig kinyílt, ezzel felfedve egy másik szobát, amit cselesen elrejtettek.

Még csak eszembe sem jutott tiltakozni, hiszen magamról sem tudtam igazán. Egyik pillanatban még a puccos dolgozószobában ácsorogtunk, a másikban már egy vérvörös falakkal, és kissé homályos világítással ellátott helységben ácsorogtunk, furcsa eszközök között. Mintha egy középkori kínzókamrába kerültem volna, az a sok fura, fekete eszköz úgy vett körül engem, mint megannyi veszedelmes szörny.

- Ideje játszani egy kicsit. -

- Ne tedd ezt, kérlek. – hiába ripakodik rám, én még mindig csak ellenkezek pont olyan erőtlenül, ahogyan a karjai közé simulok reszkető végtagokkal. – Én.. é..é..én csak azt szeretném, ami neked a legjobb. -

Mindig is ezt akartam, mindig ezt tartottam szem előtt. Most is mennék, menekülnék, eltűnnék az életéből, de nem hagyja, s érthetetlenül állok eme tény előtt. Érzem a jellegzetes, hűvös illatát, de ebbe a csodálatos eszenciába egy másik nő parfümje is beleivódik. Drága, előkelő parfüm, édes, mint a méz, csábító és vad. Talán francia lehet, a legjobb. Előkelő, pont mint maga Darren, s szinte magam előtt látom a másik magas alakot, hosszú hajzuhatagot, s igéző szemeket, csodálatos telt keblekkel, és elképesztő alakkal. Igen, határozottan illik hozzá, ellentétben velem.

Halkan felszisszenek, ahogy magához szorít, s az ügyetlenül összeforrasztott bordáim feljajdulnak, talán nem kell sok, hogy újra törjön a csont, és átszúrja a tüdőm. Végzetes baleset, és sérülés, s pont az a három törött borda fogja majd az életem venni. Ha már én gyenge vagyok hozzá. Hisz szomjazom a halált, még sem teszek érte semmit. Gyáva vagyok, végtelenül gyáva, hogy saját kezemmel vessek véget az életemnek. Szürke foltok járnak kerge táncot a szemeim előtt, a térdeim pedig egész elgyengülnek, s akarva akaratlanul dőlök a másik forró, s imádott testének, támaszt nyerve ezzel.

Nem akar itt hagyni, s érzem, hogy könnybe lábadnak a szemeim, de gyors behunyom őket, nehogy egyetlen egy is kiszökjön, s csak rázom a fejem tiltakozva. Őrültség. Nem láthatják velem, egyszerűen nem. Nem mehetek a lakásába, nem tehetek még több kárt, hiszen ezt az öltönyt, s kabátot is el kell égetni, mert mocskos. Bemocskoltam. Én, saját magammal.

Az arcomhoz ér az állam alá nyúl, én pedig megrándulok abban a pillanatban. Olyan hirtelen, s váratlanul ér, s elmondhatatlanul jó érzés! Megemeli a fejem, s kényszerít, hogy a szemeibe nézzek, próbálok valami félreeső pontot bámulni meredten, még sem sikerül, így tekintetem lehorgonyoz az arcán, a vonásain, az ajkain, a szemein. Szomjazom a csókjaid. Le sem veszem róla a tekintetem, a nyakamat ért érintésekre pedig egy halk, elégedett sóhaj a válasz. Már ennyi is elég, hogy elkábítson, hogy felkorbácsolja a vágyaim. Forró vagyok, igen. Csak most veszem észre, mennyire is forrón lüktet a bőröm, szinte kiabálva akarja, hogy tovább érintsék. Még, még, még!

- Én itt élek, az utcákon. – adom meg a választ, arra a kérdésére mit is keresek itt tulajdonképpen. A sírás kaparja a torkom, szinte fojtogat, hiszen vékony derekam átölelve húz magához, s arcát a nyakhajlatomba temeti. Forró lehelete cirógat, bizserget. Libabőrös leszek az egész testemben, és már majdnem elvesztem a fejem, s viszonzom az ölelést, de még épp idejében szorítom ökölbe a kezeim oly erősen, hogy az ujjak belefehérednek, a körmöm pedig a saját tenyerembe mélyesztem, véremet serkentve.

Tudom, hogy ennyivel nem éri be, és többet akar tudni, hogy meséljek, de nagyon nehezen megy.
- Aznap este, amikor elszöktem a Roxfortból, kaptam Dumbledoretól egy levelet. A fülébe jutottak a pletykák, hogy én.. hogy én.. egy függő vagyok. – nehezemre esik hangosan kimondani, hogy egy utolsó lecsúszott drogos vagyok, sőt, most még rosszabb, mint akkor. – És beszélni akar velem, a szüleimet is behivatta másnapra. Megrémültem. Nem akartam őket látni, hisz két éve már, hogy a bátyám megszöktetett tőlük. –

A bátyám, a szüleim, a régi otthonom, a régi életem, a társadalmi rangom, s a szökésem.. döbbenetes, hogy én mennyi mindent tudok az engem ölelő fiatal férfiról, ő pedig semmit sem rólam. Mert én nyomoztam, érdeklődtem, megfigyeltem. Mindent megakartam róla tudni, szomjaztam a tudást, az információkat. Ezzel szemben én neki csupán egy névtelen senki vagyok.

- Roxmortsba mentem, ott csatlakoztam egy fiatal párhoz, akik Londonba tartottak, majd felkerestem Marcust. – folytatom halkan, s szégyenkezve sütöm le újra a szemeim. A szavakat is nehezen préselem ki magamból, mind a szégyenkezés, mind a fájdalmak miatt. Képtelen vagyok ránézni. – Ő sokkal több volt mint a dílerem, inkább mint a családom, legalábbis azt hittem. Pár hét után kidobott az utcára. Azt mondta, nem tud rólam gondoskodni. Hetekig csak éltem egyik napról a másikra. Házakba törtem be, embereket loptam meg. Az elvonási tünetektől lassan becsavarodva próbáltam valahonnan pénzt szerezni az anyagra, aztán jött Ő.. –

Még a nevét sem kell kimondjam, épp elég, ha felrémlik az arca, s a torz mosolya, ahogy fölém magasodik, s megemeli a karját, kezében pedig az ostor fényes felületén megcsillan a fény. Egész testemben megremegek a félelemtől, az undortól. Még a hátamat keresztül hasító nyomok is felizzanak, akár a sötét jegy, csak engem másképp billogoztak meg. Képtelen vagyok folytatni, s bár a levegőben ott lóg a folytatás, és egyértelmű, hogy a történetnek még koránt sincs vége, még sem beszélek tovább.

- El kell menned, itt kell hagynod amíg nem késő. Nem.. nem teheted ezt, nem érhetsz hozzám, ahogy én sem hozzád. – mint egy imádság, egy könyörgés az Istenhez, úgy hagyják el a szavak a szám. Amikor először csókolt meg, akkor sem voltam a legtisztább s legártatlanabb teremtés a Földön, de a mostani állapotomban, a történtekkel a hátam mögött még az éltetőlevegőt sincs jogom elszívni előle. – Megbocsáthatatlan dolgokat tettem, s mindenkinek jobb, ha távol marad tőlem, főleg te Darren. Kérlek, könyörgök.. hagyj hát sorsomra. Nem hagyhatom, hogy a saját mocskom bepiszkolja a te tisztaságod. -

Megremegnek a vállaim, s egy könnycsepp végigszántja meggyötört arcom, majd egy újabb s újabb jelenik meg, ami a legkevésbé sem sós, s nem tőlem származik. Kissé felemelem a fejem, s látom, hogy a sötét viharfelhők ellepik az egész eget, s egy villám világítja meg a sikátort, még ha csak egy másodpercre is. Végszó is lehetne a mindent elmosó vihar, de rajtam már a szentelt víz sem segítene. Én már soha többé nem fogok megtisztulni.

Darren

Szinte már finoman simítok végig a vörös hajzuhatagon, majd csókolom meg az ajkakat, melyek kedvességemnek hála, sóhajtástól nyílnak el. Nyelvem utat tör magának, végigsimít a puha nyelven, a hófehér fogsoron, majd szinte már vágytól megfeszülve harapom meg az alattam fekvő nő alsó ajkát. Kezem eközben egyáltalán nem tétlenkedik, lágyan simítok végig a formás testen, a karcsú derékon, a széles csípőn és a telt kebleken. Az utolsó ruhadarab pillanatok alatt a földön köt ki, én pedig egy másodpercig az alattam élvezkedőre pillantok. Csalódásom természetesen határtalan, vagy legalább is olyan érzelmek lesznek úrrá rajtam, melyeket soha nem akartam. Elkeseredettnek és csalódottnak érzem magam. Dühös vagyok, hiszen akit ölelek az nem Ő! Még csak meg sem közelíti!

Vajon mi történhetett velem? Miért akarom őt, miért nem hajszolom az élvezeteket úgy, ahogy régen is tettem? Hiszen eddig nem jelentett problémát az, hogy űzzem, hajszoljam a nőket. Akit akartam azt megkaptam. Nem volt más választásuk, az enyémek voltak… most azonban valami megváltozott. Szinte már felháborító, hogy gondolataimat nem tölti ki más, csak Ő! Állandó jelleggel körülötte forognak a gondolataim. Szinte látom magam előtt a hatalmas tavat, törékeny testét, hófehér, már-már kékes bőrét, mely a hidegtől különleges árnyalatban pompázik. Látom a kétségbeesett szemeit, a fájdalmat, mely valószínűleg máshoz nem fogható és melyet csak ő érez. Vajon, ha hagytam volna meghalni, akkor egyszerűbb lenne az életem? Nos, nagy valószínűséggel nem, viszont ha már nem élne, akkor legalább nem gondolnék rá minden egyes másodpercben. Hiszen meg kellene vetnem, gyűlölnöm kellene! Egy kis senki, nekem csak ne foglalja el a gondolataimat. Ne fészkelje be magát elmémbe! Hagyjon békén! Akarom!

Agyamat elönti a lila köd. Eddig kisimult vonásaim egy perc alatt megkeményednek. Eltűnik a kedves Darren, a jó fiú, a szenvedélyes szerető, a másoknak örömet és élvezetet okozó. Ismét feltűnik az az ember, aki elől jobb, ha elmenekülsz. Ha nem teszed, nos, akkor rosszul jársz. Kezem vadul megszorítja a vöröske csuklóját, majd még mielőtt észrevehetné, máris kattan a bilincs, nincs menekvés. Tiszta erővel ütöm arcon, lehetőleg úgy, hogy eltaláljam ajkait és a hirtelen cselekedettől kiserkenjen a vére. Igen, a vér az ami kell! Az az, ami engem teljesen beindít. Most sem rejtem hát véka alá a tetszésemet. Sikoly hallatszódik, félelem tükröződik a zöld lélektükrökben, engem azonban ez egyáltalán nem érdekel. Sikíts, kis kurva, hiszen mást úgysem tehetsz, nincs aki meghallaná félelemtől sírós, könyörgő hangodat. Egy mozdulat csupán és pálcám azonnal a kezemben. Egy pöccintés és a lábak pont úgy rendeződnek el, ahogy én azt akarom. Nem kínlódok, erővel, már-már fájdalmas erőszakossággal teszem a magamévá és töltöm ki férfiasságommal,  - és természetesen  hatalmas lökésekkel. Könnyek csordogálnak a porcelánszerű arcon, kétségbeesés és szégyen szikrája villan a lélektükrökben, míg az enyémekben az uralkodás és az élvezet látható.

Szegény kislány mibe is keveredtél… besétáltál az oroszlán ketrecébe…

- Ami nekem a legjobb? Honnan tudod, hogy nem te vagy a legjobb a számomra? Miért hiszed azt, hogy te csakis rossz lehetsz? – teszem fel a költői kérdést, majd az arcát bámulom. Szinte már úgy nézem, mintha évek óta nem láttam volna. Ha valaki erre tévedne, nem látna mást csak egy furcsa szerelmes párt, akik egymásba olvadva álldogálnak egy sötét kis sikátorba, hogy megvallják a legfontosabb érzelmeiket. Azonban hamar eltolom magamtól, persze csak annyira hogy az arcába tudjak nézni. Látnom kell őt, meg kell bizonyosodnom arról, hogy nem hazudik. Hiszen egyszerűen nevetséges… vagy talán borzalmas az a tény, amit közöl! Hogy az utcán él? Mégis mi a fene vitte rá erre az egészre? És hogy a szülők, meg levelek? Oké, eddig is tudta hogy függő. Gyűlölöm a gyenge embereket, akik az ilyen szerekhez menekülnek, mert máshogy nem látják a kiutat az életből. Már csak azt kellene elárulnia hogy ő miért fordult ezekhez. És tény, hogy én elcipelem magamhoz, bezárom, és leszoktatom erről a szarról.

- Te egy ilyen embert nevezel a családodnak? Egy olyat, aki a drogot adja neked, ami miatt tönkre megy az életed? Nem mondod komolyan, hogy egy ilyen féreghez ragaszkodsz! És ki az az Ö? Ki az aki befogadott, és egyáltalán hogy bízhatsz meg mindenkiben? – kérdezem majd végignézek meggyötört testén és önkéntelenül is elhúzom a számat. Szemem megvillannak a villámlásnál, kezem pedig ökölbe szorul, miközben még mindig magamhoz ölelem.

- Ezt ő csinálta veled ugye? Mi az amit még nem tudok? Mi az amit nem mondasz el nekem? Mondd el, hogy mi van veled, hogy hogy vagy, hiszen valami egyáltalán nem stimmel! – rivallok rá és rázom meg ismételten idegesen!

Érzem ahogy megremeg, hallom könyörgő szavait és ismét ellágyulok. Hiszen mit is tehetnék? Valamilyen megmagyarázhatatlan kapocs köt hozzá, egy olyan kötelék, amely ellen egyáltalán nem tudok tenni. Egyszerre gyűlölöm és imádom őt. Imádom azért, amiért olyan amilyen, gyűlölöm azért, mert egyszerűen gyengévé tesz. Mindig is az volt a fontos számomra hogy erős legyek. Senki sem férkőzött közel hozzám, és én védett voltam minden értelemben. Még a szüleimtől is elszakadtam, hagytam hogy apám kitagadjon, hogy immár a saját magam kis életét éljem, erre ismét felbukkan Ő és az eddig oly biztosnak hitt fal inogni látszik. Mit tehetnék ez ellen? Nem akarom ezt érezni, nem akarok egy gyenge láncszem lenni, akin immár fogást találnak. Hiszen hiába kívánom a halálát azért ami lett, ami volt, egyszerűen képtelen volnék arra, hogy lássam szenvedését. Még most, ebben a pillanatban is összefacsarodik a szívem, hiszen valamiért a boldogságát akarom. Hogy ez szerelem? Hát a fene sem tudja, én csak azt tudom, hogy ha lehetne menekülnék… azonban a lábaim nem indulnak el semerre sem.

- Milyen megbocsáthatatlan dolgokat? Mit tettél Day, ami egyszerűen nem megfelelő a számodra? Én is tettem olyan dolgokat, amiért hamar az Azkabanban találnám magam, ha kiderülne. Ne titkolózz előttem… mondd el, kitől félsz, és miért nem akarod hagyni, hogy segítsek! Engem ennél jobban már nem tudsz bemocskolni… és inkább neked kellene vigyáznod, hiszen én vagyok az Ördög maga, és magammal rántalak a piszkos pokolba, ha nem vigyázol a törékeny lelkedre! – mondandóm végén szemeibe nézek és látom a legördülő könnycseppet. Már-már kedves és lágy mozdulattal törlöm le azt, pont úgy, ahogy az esőcseppet is. Még egyszer magamhoz szorítom, még egyszer beleszippantok nyakába, majd egy óriási sóhaj után megcsókolom.

Hogy mennyire vártam már erre…

A francba…