2013. február 21., csütörtök

Day-Darren 3.rész


Day

Mintha csak tudta volna a magas, öltönyös idegen, mire is várok. Egy luxus, tetőtéri lakás bőrkanapéján ülve tördeltem idegesen az ujjaim, s néztem körbe. Minden olyan gyorsan történt, hisz az egyik pillanatban még az aluljáró koszlott lépcsőjén ücsörögtem, a másikban már olyan fényűzés és pompa vett körül, mint soha életemben. A férfi eltűnt, azt mondta várjak itt. Csak percekkel később jelent meg, fényes kis tálcát egyensúlyozva a kezén, s könnyedén helyeztem elém. Akkor vettem csak észre, hogy a mértani pontossággal egymás mellé rendezett kokain csíkokat.
- Szolgáld csak ki magad. – nem moccantam, de a kezeim egyre inkább megremegtek, s meredten néztem az én éltető szeremre, még sem mertem hozzá nyúlni. Könnyed kis nevetés, s a férfialak leült mellém, megfogva a kezem fordította a tenyerem felfelé, s ejtette bele az apró csövet. – Ugyan, nem kell szégyellősnek lenni, bátran ess csak neki, hiszen Te is ezt akarod! -
Több sem kellett, úgy vetettem rá magam, mint egy éhező gyermek egy falat kenyérre. Miközben eltöltött az öröm, és a régi jó barátom viszontlátásának öröme, a háttérben a férfi felnevetett.

Kósza hang sem hagyja el az ajkaim a pofon pillanatában, pedig csattan, és ezernyi tű érzését hagyja maga után. Még! Hisz ez is az érintés egy formája, engem valami beteges öröm tölt el, hogy Ő teszi ezt velem, Ő érint, Ő üt. Tudom, nem ennyi lesz, nem ennyit fogok tőle kapni, s talán a kis találkozónk végén a keze által fogom végre meglelni a békét hozó halált. Ennél szebbet nem is kívánhatnék, hiszen Darren adott nekem életet, valami furcsa s kicsavarodott módon, s most ezt el is veszi.
Vékony, csontos vállaim megragadja, s erőteljesen elkezd rázni, a könnyed kis kabát pedig szétnyílik, csak még inkább láthatóvá teszi a nyílván valót. Amit a térdig érő szövet most jótékonyan elrejtett, nyílt titokká válik. Egy trikó, és egy apró, szakadt farmer rövidnadrág az, amit viselek. Nyáron, a tengerparton még el is menne a szerelés, kevésbé koszos, és szakadt módon, de nem majdnem tíz fok közeli hidegben. A combokon megannyi seb, kék, zöld és lila folt éktelenkedik, nem rég gyógyult karolás- és harapásnyomok kíséretében.

S miután olybá tűnik, ki tombolja magát, a legkevésbé sem enged el, nem hagyja, hogy eltűnjek, hogy egyszerűen csak elnyeljen a föld, és ne legyek több egy rossz álomnál. A hajamba túr, s magához húz.
- Ne! Darren ne, istenem, ne tedd ezt, könyörgöm, ne csináld! – tiltakozok riadtan, félve, szinte felsikoltva. A kabátját kigombolja, s megérzem testének forróságát. Vonz, mint a lepkét a fény, s hiába próbálom ellökni magamtól, nem megy. Sokkal erősebb nálam, főleg most, hogy a végkimerültség, s az eszméletvesztés határán egyensúlyozok. – Nem mocskolhatod be magad velem!
Sóhaj, s erős ölelés, az illata pedig teljesen elbódít. Becsukom a szemeim, és arra gondolok, mindjárt felfogok ébredni. Ez csak álom lehet, egy túl szép álom, hisz túlságosan csodálatos ahhoz, hogy igaz legyen. Az én, lila színben játszó ajkaim közül s kisurran egy átkozott, mindent eláruló sóhaj. Kérdések, melyekre nem érkezik válasz. Nincs mit mondjak. Nem is értem, miért teszi fel nekem ezeket? Miért nem megy csak el? Nem vergődöm már a karjai között, viszont a kezeim szigorúan magam mellett tartom, apró, ökölbe szorult kézfejekkel. Annyira szeretnék hozzáérni. Cirógatni, kényeztetni, szeretni. Hiszen én Őt szeretem, nekem csak Ő létezik, s nem érdekel, mit tesz, vagy kinek az oldalán áll. Hogy ha vér tapad a kezéhez, ártatlanok vére.. nem! Nekem nem kell a megjátszott szőke herceg szerepe, én önmagáért szeretem, azért, aki, s ez mindig is így lesz. Soha nem fog változni, soha. Csak egyetlen egy pillanatra engedem meg magamnak azt, hogy a fejem kissé felemelve nézzek a szemeibe. Abba a leírhatatlanul szép íriszekbe. Az én tekintetem mindent elárul, pont mint azon az éjszakán, pont mint a hídon. Szívem csordultig van imádattal, rajongással, feltétel nélküli forró szerelemmel, vággyal, odaadással, s ezt pontosan láthatja, érezheti, hallhatja, hiszen oly hangosan dobog a szívem, hogy majd átszakítja a bordáim. Gyorsan elkapom a tekintetem, szégyenkezve, hogy mégis hogy tehettem ezt, majd újra kísérletet teszek arra, hogy eltávolodjak tőle, kiszakadjak az öleléséből, melyre egyértelműen vágytam. De itt nem én vagyok a fontos, hanem Ő.
- Menj hát tovább, a célod felé, ahová tartottál. – suttogom halkan, miközben nehézkesen veszem a levegőt, szinte már sípolva. Valami nagyon nincs rendben ott a bordáimmal, bár ezzel eddig is tisztában voltam. A csont összeforrasztás sosem volt az erősségem az iskolában sem.

Darren

- Hol van? – nyomom neki a falnak az alsós kis taknyost, és nézem, ahogy a nyála szép lassan elkezd lefelé csordogálni az állán. Tudom, hogy sokaknak okozok meglepetéseket, de gondolom ezt a fajta reakciót még ő sem várta. Tény, hogy mindent ki lehet belőlem nézni, csak azt nem, hogy valaki iránt érdeklődöm. Pláne nem egy olyan személy után, aki tulajdonképpen nem is létezik senki számára. Hiszen Day, ő láthatatlan. Ő az a kis szürke egérke, aki előszeretettel bujkál valami használaton kívüli tanteremben, vagy éppen hisztis Myrtill mosdójában… - hozzáteszem még a szellemlányt is ki tudja idegelni a csendességével és állandó melankóliájával. Pedig az ember azt hinné, hogy ha más nem, ők aztán nagyon jól megértik egymást. Kár, hogy Day annyira depresszív, hogy ha lehetne még a szellemet is rábeszélné a második halálra, csak az már öngyilkosság lenne. Tehát ilyen múlt és jelen miatt nem csoda, ha túlzottan sokan nem keresik a társaságát – rajtam kívül.
És hogy én miért is keresem? Hát igazából azért, mert nem olyan régen megmentettem az életét. Persze nem ez az indok, hanem valami egészen más. Fogalmazzunk úgy, hogy megérintett a gyenge kis lelke, az eltaposható jelleme. Pont olyan, mint egy csótány, akit bármikor bármilyen helyzetbe belevihetsz, ha kell még meg is hal miattad, annyira édes. Na persze nem ez az egyetlen jó tulajdonsága. Valamilyen hihetetlen oknál fogva megfogott Ő! Nem a külseje, nem a belső tulajdonságai, hanem ő maga, ahogy olyan amilyen. Soha nem volt hosszabb távon barátnőm. Egyszerűen soha nem igényeltem. Nekem tökéletesen megfeleltek az egyéjszakás ribancok, akiket akkor kapok meg amikor csak akarok, és akik a nevem miatt tűrik a fájdalmat. Ő azonban teljesen más tészta. Végiggázolhatnék rajta, okozhatnék neki szenvedést, fájdalmat, azonban valami rejtélyes oknál fogva nem akarom ezt tenni. Talán azért nem mert annyira törékeny, talán azért nem mert - tudni ugyan nem tudom, csak sejtem – sok mindenen keresztül mehetett már, ami a lelkét tönkre tette. Mindezek mellett, a fájdalom és belső nyomor ellenére mégis annyira szívbemarkolóan szeretetéhes és adakozó, hogy egyszerűen ellágyította a lelkemet… a szívemet, melyet még soha senki nem lágyított meg.
- Nem láttam, már napok óta… egyéb… egyébként is, mit akarsz Te tőle? Egy ilyen menő srác miért keresi éppen Day-t? – teszi fel a kérdést a kölyök a markomban. Nem sok híja, hogy nem törlöm pofán. Igazából meg is Crucióznám ha lehetne, csak sajnos ezen falak között az tiltott átoknak minősül, Dumbledore biztos kirúgatna miatta. És ha már eljutottam idáig, csak nem kellene az utolsó hónapokban tönkrevágni minden lehetőséget az életemben. Helyette inkább egy pillanatra elemelem a faltól a kölyök fejét és iszonyatos erővel vágom hozzá ismételten, hogy koppanjon! A válasz természetesen egy fájdalmas nyögés, egy görcsös rángatózás.
- Semmi közöd hozzá, megértetted? Most pedig takarodj! – mondom hangsúlyosan, nyomatékosan szűrve minden egyes szót a fogaim között és elengedem. Amint lába a folyosó köveit érinti, azonnal eltűnik, én pedig kiroppantom ujjaimat és elindulok a másik irányba hogy megkeressem az eltűnt lányt. Hiszen a föld nem nyelhette el…

Végre a karomba zárhatom. El sem lehet mondani, hogy mennyire vártam már erre a pillanatra. Persze mindez csak egy álom volt, egy olyan beteljesületlen kép, melynek soha nem lenne szabad beteljesülnie. Oké, semmi gond nincs a lánnyal vér szerint, viszont kinek hiányzik egy púp a hátára, kinek kell egy drogos, lepukkant gyenge jellem? Csak egy plusz gond, és semmi más. Nekem sincs rá szükségem. Agyam vadul tiltakozik, sehogy sem akarja elfogadni a helyzetet, azt a variációt, mely úgy látszik meg fog történni. Szívem azonban mindezek mellett egyszerűen képtelen nyugton lenni. Vadul dobog, szinte szétszakítja a mellkasomat. Soha nem gondoltam volna, hogy lehet ilyet érezni. Már csak azt nem értem, hogy Ő miért nem akarja ezt az egészet. Érzem a benne vibráló feszültséget, szinte hallom megkönnyebbült sóhaját, ahogy magamhoz szorítom. Kezei ökölbe szorulnak mégis, mintha valami olyat tennék, melynek nem örül, mintha nem vágyna rám. Hiszen tudom, hogy szeret, hogy imád, hogy meg is halna értem. Akkor meg mi a baja? Miért nem válaszol a feltett kérdéseimre? Mi a fasz baja van? És én mit csináljak vele azért, hogy végre rám figyeljen és ne taszítson el magától?

- Azt csinálok, amit akarok, nem te fogod nekem megszabni, mit kezdhetek magammal! mondom mogorván és ha nem kellene melegen tartanom, ismét felképelném. Mégis hogy képzeli, hogy nekem ilyen szöveget nyomat? Jó hogy nem már ő fogja megmondani, hogy mit tehetek és mit nem. Egyébként is teljesen agyon van nyomorgatva a teste, mindenhol véraláfutások és harapásnyomok ékesítik. Ha csak egy kis fájdalmat is okozhatok neki azzal, hogy magamhoz szorítom, hát megteszem. Legalább a fájdalom kicsit magához téríti, legalább rájön arra, hogy nem álmodik, hanem valaki tényleg itt van mellette.
- Nem fogok tovább menni, nem hagylak itt! Ha kell én megesküszöm, hogy a hátamra veszlek és úgy foglak elcipelni a lakásomra! – fenyegetőzöm komolyan és ha egy kicsit is ismer, tudja milyen vagyok, akkor azt is tudja, hogy ez nem ígéret, én ezt meg is teszem. Mondjuk egyébként is felviszem a lakásomba. Egyetlen szerencséje van, még most eldöntheti, hogy melyik utat választja. A könnyebbet, vagy a nehezebbet. Nekem egyik sem okoz problémát.

Egyik kezem lehorgasztott feje alá siklik, lágyan emelem meg hát azt az állánál fogva és kényszerítem arra, hogy a szemembe nézzen. Vékonysága teljesen elképeszt. Szinte érzem a szívverését azt a vad dobolást, melynek annyira örülök. Viszont annak már kevésbé, ahogy a levegőt veszi. Mintha egy TBC-S állna velem szemben, sípolva kapkod levegő után. Komolyan vicces lenne, ha pont most fulladna meg itt nekem… még csak az hiányozna.
Ujjaim szabaddá vált testrészei felé kalandoznak, kitapintom az ütőerét, megnézem bőrét, és meg kell állapítanom, hogy nyaka forró, tehát valószínűleg lázas is. Ezen sincs csodálkoznivaló, hiszen 10 fokban egyáltalán nem jó buli az utcán élni. De mit keres az utcán? Még mindig nem értem!
- Most pedig szépen elmondod, hogy mi a fenét keresel itt, mi ez az egész! Persze egy olyan mesét találj ki lehetőleg, amit el is hiszek! Mivel nem tudsz nekem hazudni, nos nem lesz nehéz ez a feladat, úgyhogy őszintén… ! biztatom egy kicsit, majd kezemmel átkulcsolom a derekát és még közelebb húzom magamhoz. Orrom, leheletem nyakát cirógatja és ami meglep még mindig azt a kellemes nyári virág illatot érzem, amit az első találkozásnál. Nem lényeg hogy koszos, hogy ráférne egy kis fürdés… a bőrének illata lázba hoz, és szívem hevesebben dobog, mint bármikor máskor…
Végre itt van…
Már csak ez hiányzott…
Bassza meg…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Obserwatorzy