Day
Bizton állíthatom, hogy
ismerem már Őt. Szinte magamban számolok vissza, s várom azt, hogy berobbanjon.
Ostobának tart, ebben biztos vagyok. Azt hiszi, nem vettem észre a kertben
ólálkodó alakokat. Emberek? Nem, animágus aurorok, kis tanoncok, akiket
bármivel meglehet bízni, hiszen egy csettintésre ugranak. A faágakon ülő madár,
a bokor alatt heverésző macska, a túloldalon fakárt csóváló kutya.. figyeltet.
Engem, a házat, hogy mikor térek vissza, s mikor tud számon kérni rajtam
mindent.
Hangos csattanásokkal, s ajtócsapkodásokkal teli hangzavar
közepette érkezik meg, és lép be a nappaliba, én pedig elnyomva a cigaretta
csikkjét, pillantok fel rá. Elpirulok.
Akármennyire is erőlködöm azon, hogy ne tegyem ezt, ne kerüljek a hatása alá,
elég csak megjelennie, s máris hevesebben dobog a szívem, a vérem pedig
felpezsdül, hófehér bőrömön pedig rózsabimbóként nyílik ki a pirosság. Csend.
Nem felelek semmit, csak némán nézem Őt, várom, hogy minden dühét rám zúdítsa,
s egyszerűen csak a földbe tiporjon. Elém lép, s megragadva a karjaimat,
azoknál fogva ránt fel magához. Pofon.
Csattan, mint egy nyomatékot nyerve az elhangzott szavaknak. Az üres csésze
egyszerűen csak kiesik a kezemből, s földet érve törik ripityára. Nem érdekel.
Nem érdekel mennyire értékes s antik, a szívem sokkal inkább, mely pont így
hullott darabokra mint a kávéscsésze, s ezt nem lehet egy új ketyegővel
pótolni, nem lehet egy Reparoval
meggyógyítani.
- Jenny, menj fel a
szobádba. Most. Mára végeztél. – utasítom a házvezetőmet, hisz tudom, hogy
csak egy hajszál választja el Darrent attól, hogy öljön. Akkor már inkább én
legyek az, mint egy olyan ártatlan ember, aki éppen csak belecsöppent a
zűrzavaros életembe. Miután Jenny szófogadóan elmegy, és a léptei is elhalnak,
emelem tekintetem újra A férfira. A nagybetűs férfira, aki mindig is ezt a
helyet fogja elfoglalni az életemben.
- Mégis miféle
magyarázatot vársz? Talán az újdonsült jegyesed nem dobja fel eléggé a
hétköznapjaidat ahhoz, hogy engem nélkülözni tudj? – kérdezem halkan, de
annál határozottabban. Nem akarom felemelni a hangom, s nem akarok vele
tiszteletlen lenni, de érzem, bármennyire is igyekszem, ezt nem fogom tudni
megtenni. – Ha nem lennél, én megszűntem
volna létezni akkor s ott a sikátorban, igen. Tudom. Tisztában vagyok vele. S
mást sem tettem az elmúlt években, mint köszönetet mondtam neked, s hálát adtam
az égnek azért a szerelemért, amit irántad érzek, s hogy erőt ad nekem a
folytatáshoz. –
Ezen nincs mit vitatni, minden ami vagyok, s minden aki
vagyok, azt neki köszönhetem, de vajon mindaz, amit én tettem Érte, említést
sem érdemel? Megpróbálok kiszakadni az öleléséből, de hiába ficánkolok, mindez
teljesen hasztalan. S most, ahogy ránézek, inkább csókra nyújtanám a szám,
mintsem hogy veszekedjek vele, de nem.. ezt nem tehetem meg, ezt nem
bocsáthatom meg neki!
- Soha nem leszek
elég jó igaz? Soha nem leszek NEKED elég jó, soha nem fogok megfelelni a
kívánalmaidnak, hm? Mindent érted tettem az elmúlt években, mindent! Minden lépcsőfokot úgy tettem
meg, hogy tudtam, azzal hozzád kerülök majd közelebb, s most.. most eljöhetett
volna a mi időnk! Mert én azt hittem,
ami közöttünk van különleges.. hogy nincs még egy ilyen a Földön! – már a
legkevésbé sem vagyok olyan nyugodt, hogy csak halkan suttogjak neki, s ahogy
belelovallom magam a mondanivalómba, úgy válok egyre hangosabbá. – Aznap reggel azzal a tudattal keltem fel,
hogy ma majd biztosan megkéred a kezem, hiszen biztosan érzel irántam valamit,
és a tíz év alatt kialakult közted és köztem egy erős kötődés. S erre mit látok
a Reggeli Próféta címlapján? Eljegyeztél egy MÁSIK NŐT!! Miért Darren? Már
mindent elértél, nincs szükséged érdekházasságra, akkor miért? Érzel valamit
iránta? Igen? Valld csak be Darren, most már úgy is teljesen lényegtelen. Új
életet akarsz, hát megkapod! Nem fogok az utadba állni. Magyarázatot kérsz
Tőlem? Minden további nélkül! -
Majd felemelve a bal karom, mutatom meg a kezem, s az
eljegyzési gyűrűm, amely nem egy feltűnésmentes darab, a hatalmas gyémántkővel
a közepén.
- Eljegyeztek. Én
pedig igent mondtam. Mert neki megfelelek, Ő nem gondolja azt rólam, hogy egy
eltaposnivaló féreg vagyok, egy kiégett modell. S nem a sznobizmus határozza
meg az életét, holott nemesi címmel rendelkezik, s felsőbb körökben mozog. Ha
neked nem kellek, akkor majd másnak fogok Darren, Te pedig éld csak a kis
eltervezett életedet azzal a vöröskével! S tudod mit? Nyugodtan képelj csak
fel, verj össze! Mutasd meg, mennyire nem tartasz semmire, s mennyire nem tisztelsz!
Legalább megszilárdítod az elhatározásom. Amint eladtam a házat, és a
részvényeimet, elköltözöm, s nem csak Londonból, Angliából is, hogy minél
messzebb kerüljek TŐLED! -
Tajtékzom a dühtől, s megint
megpróbálom ellökni magamtól, mert az lenne a legjobb, ha már most azonnal
távolabb kerülnék Tőle, mondjuk a szoba másik végébe.
- Elnézést Miss Whitehorn, furcsa hangokat hallottam, minden rendben?
– lép be váratlanul az ajtón az idős komornyik, s sötét tekintettel méregeti
Darrent, mint aki kész arra, hogy neki ugorjon egy nála sokkal erősebb s
fiatalabb férfinak csak azért, hogy megvédje a ház úrnőjét, akit már oly régóta
szolgál.
Darren
A
történtek ellenére egészen jól viseli a helyzetet. Tűri, hogy felpofozzam, majd
már-már teljességgel kimért hangon küldi a szobájába a cselédet. Tisztában van
a helyzet súlyosságával, úgyhogy nem tesz semmi meggondolatlanságot. Tudja
nagyon jól, hogy jelen helyzetben képes vagyok arra, hogy öljek, akár még őt is
megölném, ha nem szeretném, legalább egy kicsit.
Kezem
a rázogatás után a nyakára siklik, szinte már teljes őrültként meredek az
arcába villogó szemekkel. Ujjaim egyre erőteljesebben fogják, úgy, és annyira,
hogy érezze, hogy egy rossz mondat, egy rossz mozdulat és kitöröm a nyakát.
Persze ő mindezzel nem foglalkozik, már miért is foglalkozna. Mindig is
meggondolatlan volt. Ő volt Day, akit bármire rá lehetett venni, aki bármilyen
helyzetben mellettem állt, még akkor is, ha már más az ő helyében régen
elmenekült volna. Tehát egyáltalán nem csoda, hogy így viselkedik. Mondatai
felbőszítenek. Sőt mi több, egyszerűen olyan dühöt érzek, mint amilyet már
nagyon régen, akkor, mikor a Nagyúr Crucio-val büntetett a vöröske miatt. Ez
nem ismétlődhet meg!
- Hogy nem vagy nekem
eléggé jó? Nos igen! Nehogy azt hidd, hogy nem tudom, hogy mi mindent tettél
értem! De hol van ez még mindig mindahhoz, amit te kaptál tőlem? Szerinted
ennyi idő alatt, és azzal hogy örököltél, elértél annyi mindent, hogy az
számomra mérvadó legyen? Elmentél modellnek! Na és? Mi van akkor? Egy könnyű
utat választottál, egy olyan lehetőséget, melyben igazából nem nagyon kellett
megküzdened semmiért sem! Értem én, hogy ez a számodra mennyire sok minden, de
ha nem tévedek, a kurvaságot sem sok választja el a modell
szakmától. Hagy döntsem már el én lehetőleg, hogy mi az, amit értékesnek
találok! Nem te fogod nekem megmondani, hogy milyen legyen az értékrendem! És
ha már itt tartunk, nem szeretem. De mit tudsz te rólam? Mondd, mit? Hiszen még
csak meg sem hallgattál! Szerinted csak egy kis légyottra akartam veled
találkozni? Szerinted csak azért? Nem küldtem eléggé hivatalos levelet ahhoz,
hogy végighallgass? Nem??
De mondjuk úgyis
lényegtelen, hiszen te csökönyös és sértett kislányként elrohantál. Még csak a
magyarázatot sem hallgattad meg, hogy mit miért teszek! Végül is igazad van!
Már ebből is látszik, hogy még mindig ugyanolyan gyenge vagy, mint amilyen
voltál, egy kis liba, aki egyszerűen képtelen arra, hogy megküzdjön a
gondokkal, és úgy mindennel. Hiszen ha egy ennyi elől elfutsz, akkor mégis hogy
akarod felvenni a White nevet? Hogy lennél így méltó feleségem? Talán nem
véletlenül gondolkodom úgy, ahogy gondolkodom, nem gondolod???! – fröcsögöm, majd még mindig nagyon
erősen tartom a nyakánál fogva. Egészen addig, míg meg nem pedzegeti a témát,
hogy férjhez megy, hogy megkérték a kezét. Azt hiszem ennél nagyobb sértést nem
is követhetne el az irányomba. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, azt, amit
mond, talán ezért sem reagálok először.
Kezem
még mindig a nyakán, a szavak nem tudnak maguknak utat törni, majd megérkezik
egy idegen is, aki sajnos éppen rosszkor volt rossz helyen. Pont, mint egy
zombi, úgy cselekszem. Kezem egy pillanat alatt előkapja a pálcámat, majd a
gyilkos átok, zöld csíkot húzva megállapodik az idős férfi mellkasán. Hát
megtettem, ismételten, ráadásul úgy, hogy tényleg nem akartam. Újabb bűbájt
mormogom, majd a pálcám segítségével egy gombbá varázsolom a holttestet. Pont
jó lesz ahhoz, hogy biztos helyre tudjam tenni, és hogy soha senki ne találja
meg. Ebben a pillanatban elengedem „szerelmemet” majd egy lépést hátrább lépek.
Arcát fürkészem, lélektükreiben az igazság után kutatok. Azonban csípős
válaszai és kitágult orrcimpái láttán rá kell jönnöm, igazat beszél. A gyűrűre
nézek, mely szemem elé kerül, majd agyamat ismét elönti a lila köd. A hajánál
fogva ragadom meg, majd húzom egészen a szobája felé.
- Soha nem leszel más
felesége! Ezt nem teheted! Nem engedem! Nem érdekel, hogy mekkora gyűrűt vett
neked, hogy mennyire van érted odáig. Te soha nem fogod őt szeretni! Sem őt,
sem a pénzét! SOHA! Te ENGEM szeretsz…!!!
Egy
határozott mozdulattal lököm be a szobába, majd sietve lépek utána. Kezem
elkapja a derekát, majd erővel tolom az ágyhoz. Egyetlen szó nélkül lépek mögé
majd markolom meg formás melleit. Beszívom a nyaka körül lebegő parfüm illatot,
hajának friss aromáját és a vágy azonnal elönti testemet. Őt akarom, közel
akarok kerülni hozzá, annyira, amennyire csak lehet. Simogatni, szeretni
akarom… talán ez az a pillanat, mikor az idegesség ismételten magával ragad.
Nem érezhetek ilyet, nem tehetem… viszont egyszerűen meg kell neki mutatnom,
hogy nem tehet ellenem semmit sem. Neki én vagyok a minden, az etalon. ÉN kellek neki, és nem az a másik. A
teste úgysem tud hazudni.
Már-már
erőszakkal markolom meg egyik kezemmel a haját. Még mindig háttal áll nekem, én
pedig az ágyra döntöm. Másik kezem eközben letépi az apró gombokat a blúzról,
majd mikor háta és felsőteste szabaddá vált, egyetlen mozdulattal tépem le róla
a csipkés melltartót is. Körmeimet testébe vájom, egy határozott mozdulattal –
és egy kézzel - húzom le a sliccemet és teszem szabaddá lüktető férfiasságom.
Egy pillanatra elengedem haját és húzom fel a derekára szoknyáját. Bugyiját
sietősen félre tolom, és pont úgy hatolok belé, mint egy állat… Nyersen,
keményen, vadul…
Csak
az aktus a lényeg, az hogy megmutathassam neki, én vagyok az, akire szüksége
van, akitől tényleg beindul.
Ajkaim
közül felszabadul az első hörgés és én már nem is kontrollálom magam…
egyszerűen és vadul kezdem el a nyakát csókolni, harapdálni. Azt akarom, hogy
érezzen, hogy tudja, tőlem függ!
Életet
adtam neki, tehát el is vehetem azt..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése