Day
Nagyot nyújtózva az
ágyneműk között, nyitottam fel a szemeim, és.. mosolyogtam. Ámbár egyedül voltam, a reggelt mosolyogva
köszöntöttem. A kék égbolton izzó napot, a bárányfelhőket, a hálószoba ajtaján
belépő szobalányt, aki a reggeli postát, újságot hozta nekem ezüsttálcán,
természetesen egy csésze frissen főtt gőzölgő kávéval egyetemben. Mosolyogtam, s sugárzott rólam a jókedv,
a boldogság! Egy olyan érzés, mely igen csak ritka vendég volt nálam, és nem
sűrűn tette tiszteletét. Ma este meglátogat Ő.. nem mintha ez afféle újdonság lenne, hiszen az én házam az Övé
is, minden ami az enyém, az Övé is, ahogyan jómagam is Darren tulajdona, senki
másé. Most viszont más lesz. Vacsorára ígérte az érkezését, és azt írta,
beszélni szeretne velem. A levél hangvitele komoly volt, így biztosan ilyen
témáról is lesz szó, hiszen nem emelte volna ezt külön ki, ha nem érezte volna
szükségességét. Megborzongtam, s egész testemet furcsa, de annál kellemesebb
bizsergés járta át. Maga a gondolat, s az, hogy a fülemben hallottam érdes
hangját, s magam elé képzeltem a vonásait, a sokszor kifürkészhetetlen kék
íriszeit, s azt a jellegzetes hűvös illatot, mely a nap minden percében
körüllengi.. teljesen bezsongatott.
Pont olyan heves
szerelmet és vonzalmat éreztem iránta, mint tíz évvel ezelőtt. Ez pedig soha
nem halványodott, még csak egyetlen pillanatra sem. Ahogyan Ő ott volt végig mellettem, amikor a
tiltott szerekről leszoktam, úgy viszonoztam ezt, s nyújtottam neki egy
menedékhelyet az eltelt évek során. Teljesen mindegy volt, hogy gyötöri e a
bánat, vagy dühös, esetleg boldog, de lehetett szó a harc során szerzett
sebesülésről is, ide mindig jöhetett, hisz mindig tárt karokkal vártam. Érte
éltem, senki és semmi másért. Mindennap Ő
lebegett a lelki szemeim előtt, s a tökéletes kép kialakítása, hogy méltó párja
lehessek egyszer majd, ha arra kerül a sor.
Elvett egy nőt, egy
szőkét, sok pénzzel, magas családi ranggal, sok kapcsolattal s befolyással még
évekkel ezelőtt. Ez a nő volt az, akinek karikagyűrűt húzott az ujjára, s
akivel megjelent a nyilvánosság előtt. Én pedig a titka voltam, az a bizonyos titok,
akivel a legőszintébb lehetett mindig és mindenkor, és soha nem kellett
megjátszania magát. Fájt.
Borzasztóan fájt, amikor elvette azt a másikat, de nem tehettem ellene semmit.
Nem voltam méltó arra, hogy a nevünket egy lapon említsék. Akkor még. Évekkel
ezelőtt. Hosszúévekkel ezelőtt.
Elhatároztam, hogy
kiépítem a lehető legtökéletesebb képet magamról a varázstársadalom krémjében.
A Whitehorn nevet újra tisztára
mosom, s én is jobb ember leszek. Jobb nő, jobb társ, egy olyan valaki, akit
bátran felvállalhat az ember! Miatta. Miattad
szerelmem, senki másért. S az első lépést nem is én tettem meg eme nemes
cél felé, csak később világosodtam meg, miféle szent célt is kell kitűzzek
magam elé. A drogok elhagyása után nem sokkal fedezett fel egy városi séta
során James McHamon. Azt mondta különleges vagyok, gyönyörű, csodaszép, és
híressé tesz engem! A varázs napilapok, hetilapok címlapján fogok szerepelni,
reklámokban, plakátokon! Rendezvényeken fogok részt venni, s valóságos sztár
leszek! Nem hazudott, valódi modellé
tett engem. Kilátástalan s céltalan életem egy csapásra megváltozott. Ahogy a
soha még csak meg sem álmodott karrierem szárnyalt, a családi vagyonra is szert
tettem, hiszen a szüleim tragikus módon elhaláloztak. Baleset. Ezt írták a
napilapok, egy tragédiába torkolló hajókázás. Szerintem pedig sokkal inkább
gyilkosság volt az, ami a vesztüket okozta. Amikor annak idején megszöktem
otthonról, az anyagi helyzetük több mint katasztrofális volt. Jómagam is
megrökönyödtem azon, hogy az évek alatt ismételten megszedték magukat, hála a
jó üzleti befektetéseknek, és hogy édesanyám nem engedte a szerencse-játékfüggő
apámat a pénz közelébe sem. A végrendeletüket Zebediah halála után
megsemmisítették, s arra készültek, hogy majd egyszer újat fognak fogalmazni,
amiből persze engem, mint hálátlan gyermeket, kihagynak. Nem így lett. A
hirtelen jött halál megakadályozta őket abban, hogy teljesen kihagyjanak az
örökösödésből, így minden egyenes ágon rám szállt. Valahol ekkor történhetett
az, hogy Darren más nőt vett el feleségül, ami számomra józanító pofonként
hatott.
Tovább növelve a
szakmabéli sikereimet, befurakodtam az aranyvérűek elit de annál mocskosabb
körébe, Darren körébe, ahol azt a szőkét is megismerte. Jótékonysági
rendezvényeken vettem részt, buzgón adakoztam, a pénzemet pedig megsokszoroztam
a befektetők segítségével. Hogy befolyásosabbá váljak, a Reggeli Próféta
tulajdoni jogának egy részét felvásároltam, s egyéb más projectekbe is
belefektettem a pénzem. S hogy hol tartok tíz év elteltével? Végre van nevem,
elismernek, s talán félnek is kissé, hiszen az én kezemben van az, mit olvas a
társadalom. Visszavonult divatmodell lettem, akinek a nevéhez nem egy kollekció
is fűződik, s akinek saját modell iskolája van, hiszen nem csak a muglik vevők
a pompára és a csillogásra! Ebben olyannyira kinőttem magam, hogy még Párizsban
is pontosan tudják, ki az a Daylene Whitehorn…
Azzá a nővé váltam, akivé akartam, és most…! Most úgy érzem,
elérkezett végre az a perc, amelyre olyan régóta vártam. Alig féléve hunyt el
Darren felesége, a szőke. Súlyos kezelhetetlen betegsége volt, ami elvitte.
Természetesen mindeddig fel sem hoztam a témát Darrennek, hogy talán végre
vállalhatnák nyilvánosan is a kapcsolatunkat, elvégre most már hivatalosan Ő is
szabad, s mindent elért már, pénzt, hatalmat és hírnevet! Rendkívül befolyásos
ember lett, és nem szorul rá holmi érdekházasságokra, mint annak idején.
Változtunk. Mindketten. S most már kész vagyok. Teljesen kész vagyok! Neked.. készen állok rád.
Igen, kerültem ennek a lehetőségnek a felhozását, hiszen a
gyász időnek, annak a hat hónapnak le kellett telnie. Természetesen nem
kötelező érvényű ez a dolog, de az íratlan szabályok sokszor fontosabban az
aranyvérűek körében, mint bármi más. Viszont a lejáratának már két hónapja.. s
tudom. Egyszerűen csak tudom, annyira biztosan érzem a kis szívemben, hogy ma
este végre megfogja kérni a kezem! Mosolygok.
Kezem a mellkasomra teszem, hiszen a szívem majd kiakar ugrani a helyéből, miközben
az üres kávéscsészét a tálcára teszem, ahogyan a gyorsan átfutott leveleket is.
Elvégre mi más az a halaszhatatlan dolog, amiről beszélni szeretne velem ma
este?
Az újságot a kezembe véve állok fel, majd indulok a
fürdőszoba felé, hogy a már elkészített fürdővízbe feküdjek, amikor is a
címlapra esik a pillantásom, és a nagy, színes és mozgó képre.
- Nem.. –
suttogom remegő ajkakkal, s tágra nyílt szemekkel. Újra és újra elolvasom a
főcímet „Az aurorparancsnok újra nősül!”
mintha a fekete betűk a képembe nevetnének. A képen pedig.. ujjaimmal
megérintem a mosolygó arcot, az arisztokratikus vonásokat, a vállait, melyet a
fekete frakk még inkább kiemel. Folyamatosan az előtte álló vörös szépséget
nézi, s a zsebéből előhúz egy bársonydobozt, majd amikor a lány örömmel igent
mond neki, az ujjára húzza. – Nem.. nem,
ez nem lehet. -
„Már régóta pusmogtak
arról, hogy Mr. White és Miss Dreeman között több van, mint munka kapcsolat.”
Hiszen a címlap képéhez miért ne társulna részletes leírás is? „A Minisztérium által rendezett rendezvényen
tegnap este nagy nyilvánosság előtt kérte meg a fiatal szépség kezét, aki
természetesen kitörő örömmel fogadta a hírt. Az egész társadalmunk nevében
mondhatom, hogy nagy örömünkre szolgál az, hogy Mr. Whiteot a felesége tragikus
halála után újra megtalálta a szerelem.”
- Neeeeem!!! –
sikoltom, miközben összetépem az újságot, de ez a legkevésbé sem elég, hogy azt
a mérhetetlen fájdalmat és csalódottságot, s mérget kifejezhessem. Vörös, s
végtelenül sűrű köd ereszkedik az agyamra, a szemeimre, és mint egy dúvad,
fordulok meg, és egy lépéssel a fésülködőasztalomnál teremve, karjaimmal
egyszerűen csak lesöpröm azt a sok üveget, a vázában illatozó virágot, a
púdereket, ecseteket, papírokat, jegyzeteket, amelyek hangosan csörömpölve hullnak
a földre, és az üvegek törésének éles hangja sem rejti el a keserves sikolyt,
mely előtör belőlem. Tenyerem az asztallapra simítom, remegő karjaimmal
megtámasztom magam, s fejemet lehajtva hunyom be a szemeim.
- Miss Whitehorn,
minden rendben van, jól érzi magát? Nem sérült meg? – vágódik ki az ajtó, s
lép be sietve a szobalány, s teljesen elsápad, amikor meglátja, micsoda
rombolást végeztem.
- Minden rendben
Jenny. Mos azonnal csomagolj be nekem, ma elutazom. – Reszelem határozott
hangon, miközben a levegőt kapkodok, mint akit légszomj gyötör.
- Elutazik? De hát mi
lesz akkor az esti programmal? Mr.White és.. – felemelve a kezem, intem Őt
csendre, mire a torkára forr a szó, a kérdés.
- Ma elutazom, és
pont. Csak a legszükségesebbet csomagolja be. – tudomást sem veszek Darren
említéséről, de a minden apróságra odafigyelő Jenny nem hagyja ezt annyiban.
- Értesítsem az Urat
arról, hogy a tervezett program elmarad? –
- Nem, nem szükséges.
Amikor megjelenik itt ma este, mondja azt neki, hogy elutaztam. Ha kérdezi
hová, nem tudja a választ és azt sem, előreláthatólag mikor térek vissza. S
mellesleg valóban nem áll módomban elárulni ezeket a részleteket. –
- Igen Hölgyem, ahogy
óhajtja. – hajol meg kissé, én pedig véve egy nagylevegőt, megyek be a
fürdőszobába, és csapom be magam mögött az ajtót. A kagylóhoz lépve nyitom meg
a csapot, hogy a víz csobogása valamelyest elnyomja hirtelen feltörő keserves
zokogásom. Hiába kapaszkodok a márványpult szélébe, a lábaim elgyengülnek, és
térdre rogyva zuhanok a földre, miközben a könnyek megállíthatatlanul
záporoznak le az arcomon.
~ * ~
- Üdvözlöm újra
itthon Miss Whitehron. Igazán mesésen néz ki! – ezekkel a szavakkal
fogadtak, amikor beléptem a ház bejárati ajtaján, mögöttem pedig a bőröndök,
libasorban lebegtek egymás mögött sorakozva. A kedves szavakat természetesen a
számomra legkedvesebb szobalánytól, Jennytől kaptam, aki már nagyon régóta
szolgált nálam. A többi alkalmazottammal is hasonlóan jó viszonyt ápoltam. A
varázstársadalom elvárásaival ellentétben nekem nem voltak házi manóim, az
emberek közelségét sokkal jobban szerettem, ráadásul ezek az emberek
messze-távol a legdiszkrétebb, s legmegbízhatóbb személyek voltak. Így soha sem
kellett attól tartanom, sem nekem, sem pedig Darrennek, hogy a mi kapcsolatunk
kiszivároghat.
Összerezzenek, miközben belépek a nappaliba, s újra
felrémlik bennem a név mellé párosítható arc is. Hazudnék, ha azt mondanám, nem
járna Ő a fejemben a nap minden
percében. Apró kezem ökölbe szorul, s dühösen szusszanok egyet. A fájdalom
pedig elevenen hasít belém, átjárva minden porcikám.
- Hozthatok Önnek
valamit? -
- Egy csésze erős
kávé jól esne. – felelem, s helyet foglalva az egyik fotelban a kandalló
előtt, melyben barátságos tűz ropogott. Legszívesebben egy pohár whiskyt kértem
volna. Még azt sem vethette volna senki a szememre, hogy ilyen korán italozok,
mivel este nyolc felé járt már az idő, és az ég kint is sötétségbe borult. Még sem
fordultam az alkohol nyújtotta mámorhoz. Helyette egy szál cigarettát előhúzva
gyújtottam rá. Az elmúlt három hétben, amikor nem voltam
itthon, s egészen Franciaországig mentem, hogy minél messzebb legyek Tőle..
hogy felejtsek, vagy legalább kicsit halványodjon ez az érzés, mely lassan
teljesen felemészt. Rájöttem arra, amivel eddig is tisztában voltam. Soha nem
fogom elfelejteni, és soha nem fogok senki mást úgy szeretni, mint Őt.
Még azt a férfit sem, akinek igent mondtam, s akivel három
hónapon belül összefogom kötni az életem. Aki gyűrűt húzott az ujjamra, és
most, hogy lepillantok a kezemre, az említett eljegyzési gyűrűre.. nem vagyok
boldog. Nem vagyok elégedett.
Mert én Téged akarlak,
csak is Téged, akit soha sem kaphatok meg.
Darren
Tollammal
már percek óta kopogok, az előttem helyet foglaló ezer éves könyv kopott
borítóján. Egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogy miért kellett ilyen nagy
sebességgel lelépnie. De nem is ez az igazi probléma, hanem az, hogy egy szót
sem szólt. Fél szemmel az előttem heverő újságra pillantok, melyen magamat
látom visszaköszönni, valamint Annabellát, ahogy hihetetlenül ragyogó mosollyal
szinte elvakít mindenkit a szépségével. Hófehér ruhája és vöröslő haja
földöntúli szépséggé formálja, olyanná, aki miatt - biztos vagyok benne -
férfiak tömege irigyel. Igazából én nem érzem magam annyira szerencsésnek.
Mindenesetre kénytelen voltam ezt a megoldást választani. Tudom, hogy Daynek ez
volt a problémája. Értem a kiborulását és a reakcióját, azonban a féltékenység
és a keserűség még mindig nem ok arra, hogy fogja magát és megpattanjon. Pláne
nem olyan formában, ahogy ezt tette. Ajkaim közül egy sóhaj tör utat magának.
Még egy pillantást vetek a fantasztikus képre, és egyszerűen nem tudok
mosolyogni. Újabb kényszer lépés, újabb rossz döntés, viszont még mindig nem
érzem azt, hogy lett volna más lehetőség. Hiszen milyen lehetőségem lenne? Hogy
vehetnék el egy olyan nőt, mint Day? Egy modell egyáltalán nem méltó a White
névhez! Egyszerűen nekem vannak kötelességeim! Aurorparancsnok vagyok! Egy
olyan ember, akinek hatalma van, akit elismernek! Az elit legkiemelkedőbb
alakja vagyok! Hogy tehetnék olyan dolgot, ami miatt az emberek az életembe
rondíthatnak? Én nem leszek közröhej tárgya! Nem és nem! És ezen a döntésemen
még Day sem változtathat.
----- ** -----
A háború túl gyorsan
jött. Na,, nem mintha nem lettem volna
felkészülve a jöttére. Azokban az időkben valahogy nem igazán volt tökéletes az
időérzékem. Több dologra is kellett koncentrálnom, nem csak a mindennapi fontos
teendőimre, hanem egy nőre is, aki mint derült égből a villámcsapás, úgy
toppant be az életembe. Sikeresen szoktattam le a drogokról, adtam neki egy új
életet, reményt egy kiegyensúlyozottabb jövőre. Lassan a tanulás és a törtetés
mellett a mindennapjaim részévé vált. Állandó vendég lett a lakásomon néha
napokat ott töltött, nem csak lopott órákat. Végre láttam a szemében a fényt, a
csillogást, nekem pedig ezek a lopott percek jelentették a kiutat az idegeket
felőrlő malomkerékből. Lassan fontossá vált nekem, nagyon fontossá, annyira,
hogy már csak Ő létezett és más nem.
Feltörő érzéseimnek azonban minden további nélkül gátat akartam vetni, talán
ezért sem mondtam meg neki soha, mennyire sokat is jelent a számomra. Lassan
felépítettem a magam kis falát, mely mindent kizárt, amit csak akartam. Nem
engedtem őt be, egyszerűen nem tehettem. Talán pont ez volt az oka annak is,
hogy lassan leredukáltam a kapcsolatunkat. Bokros teendőimre hivatkozva
kijelöltem néhány napot, és csak azokon a napokon voltam hajlandó találkozni
vele. Megértette,elfogadta, hiszen tudom, szeret engem. Én vagyok a megmentője,
az ő mindensége. Ha arra kértem volna, hogy ölje meg magát miattam,
valószínűleg azt is megtette volna.
Mindeközben én jól
haladtam az életemmel…
Túléltem a háborút,
viszont az eszme, melyért küzdöttem, megbukott.
A Nagyúr semmivé vált
és ezzel együtt lényem egy része is. Nem tagadom, nagyon megviselt. Egyszerűen
képtelen voltam feldolgozni, hogy győzhette le valaki Voldemortot. Persze nem
maga az a tény rázott meg, hogy Harry Potter, hanem az, hogy ennyire nem számít
az embereknek a tiszta vér, és hogy hogy lehet az, hogy egy 17 éves kis
taknyost nem lehetett likvidálni, a hülyeségével.
Magamba fordultam,
annyira, amennyire lehetett. A tanulásba temetkeztem, majd talán ennek is
köszönhető, hogy kiváló eredményekkel zártam az iskolai éveimet. Mikor
kikerültem a zárt ajtók mögül az összes kinyílt, és nem másoknak, hanem nekem!
Hamar munkába álltam, az elismerést nem volt nehéz kivívnom. Mindenki ismert,
tudták nagyon jól, hogy erkölcsileg szilárd talajon állok, hogy egy jó nevű
család gyermeke vagyok és hogy nem félek senkitől és semmitől. Persze a múltam
mocskát sötét lepel takarja, egyetlen ember csak az, aki ezekkel mindig is
tisztában volt, ő pedig imádata miatt a sírig megőrzi, ebben biztos vagyok.
Gyorsan haladtam
felfelé a ranglétrán, már-már annyira gyorsan, hogy egyszerűen követni sem
lehetett. Egyik nap még egy kis „senki” voltam, másnap pedig az újságok
címlapján szerepeltem. Több bűnözőt kaptam el, mint eddig bárki. A híres Harry
Potter elbújhat mellettem! Persze őt jobban lekötötte mindig is a kis Weasley
lány és a tervek, hogy családot alapítsanak. Na én pont erre nem vágytam. Bár
ez is bekövetkezett hamarosan…
Mindig is voltak nők
az életemben.
Soha nem akartam egy
ember mellett leragadni. Fogalmazzunk úgy, hogy a félelem a ragaszkodástól és
attól, hogy végre találok valaki olyat, akivel tényleg működhet pánikot
okozott. Már-már teljesen nonszensz módon kerestem más nők társaságát, csak ŐT zártam ki a szívemből teljességgel.
Kapott néhány lopott napot, azonban eltökéltem, hogy soha nem fogok mellette
kikötni. Egyszerűen nem tetszett a lénye, az ami volt. Igaz, nem volt sáros a
vére, mindenesetre egy olyan ember volt, akit a múltja és jelene miatt
egyszerűen nem tartottam megfelelőnek arra, hogy a nevemet felvegye. Pedig
mégis csak kivirágzott. Modell lett, keresett személyiség, olyan, akit újságok
címlapján lehet látni. Végre boldog volt, kiegyensúlyozott, és az öröksége is
kellően kecsegtető ahhoz, hogy kifogjon egy jó partit, csak éppen mindez kevés
volt ahhoz, hogy az én legyek. Viszonyunk
persze titokban folytatódott, nem akartam tőle teljességgel megszabadulni, még
akkor sem, mikor megismertem Carolyne-t. Ő volt a legkiemelkedőbb és legszőkébb
nő az életemben. Persze a szőke, csak a hajára vonatkozik, még sosem láttam
ennyire fehéres tincseket. Talán véla nagyanyjától örökölhette. Mindenesetre
sikeresen elbűvölt vele. Nem, nem voltam szerelmes, hiszen a szívemet már
akaratlanul is másnak adtam, viszont kötődtem hozzá. Nagyon okos volt és
kellemes társaság. Határozottsága magával ragadott, annyira, hogy miután
megismertem a családját hamar meg is kértem a kezét. Az apja igazán nagy
kutyának számított a Minisztériumban. Segítségének hála pár hónap alatt az
aurorok parancsnoki székéig tornázhattam fel magam. Házasságunk amolyan
érdekházasság volt, legalább is a számomra. Ő kicsit máshogy fogta ezt fel.
Szeretett, szerette a nyers és hideg valómat. Melegsége pedig legalább annyira
megolvasztott, hogy nem váltam el tőle akkor sem, mikor már éreztem, hogy ennek
egyáltalán nincs jövője. Házasságunk után nem sokkal gyógyíthatatlan betegséget
diagnosztizáltak nála. Minta férj lettem, olyan, aki kitart a felesége mellett.
Lázálmoktól terhes éjszakáin, homlokát borogattam… ápoltam amikor tudtam,
hiszen olyan lett a számomra, mint egy testvér. Ha lett volna húgom, biztos
ilyenné szerettem volna formálni. Erőssé…
Egy hideg téli éjjelen
távozott el közülünk, emberek közül. Megviselt az elvesztése, egy darabig még
Day-el sem találkoztam emiatt. Próbáltam a gyászt feldolgozni, hiszen egy
barátot vesztettem el, valakit aki fontos volt nekem, még akkor is, ha nem
voltam belé szerelmes.
Na igen, az évek alatt
én is sokat változtam. Kezdeményezőbb lettem az emberekkel és könnyebben is
kommunikáltam. Az érzelmeimet általában magamban tartottam, azonban már
lehetett rám mondani, hogy kedvelhető vagyok. Ezeket a pozitív tulajdonságokat
Day nevelte belém. Pont úgy, mint minden nő. Szinte észre sem vettem és
nyitottabbá váltam. Hát ilyenek ezek a párkapcsolati dolgok…
Carolyne halála óta
már eltelt egy kis idő. Persze nem voltam magányos, mindig voltak futó
kalandjaim. Megmaradt az egyetlen biztos pont is, Day, azonban újabb nő lépett
az életembe. Egy gálán ismertem meg a Minisztériumban. Az első ami feltűnt, az
a hihetetlen kontraszt, melyet vörös haja és hófehér bőre alkot. Leszólítottam
és megtetszett. Finom kérdésekkel puhatoltam ki, hogy ki is ő, és örömmel
vettem tudomásul, hogy a külügyminiszter Párizsban élő unokahúga. Szüleinek
hála, munkája elszólította innen évekkel ezelőtt, azonban most volt lehetősége
a visszatérésre. Persze nem teketóriáztam sokat, randizni hívtam. A
találkozások egyre sűrűbbekké váltak és én éreztem, ő méltó lehet arra, hogy a
nevemet viselje. Persze mindezt a legnagyobb titokban tartottam egészen a
közelmúltig. Egy újabb rendezvényen ugyanis megkértem a kezét a nagy
nyilvánosság előtt, hogy szándékaim komolyságát ő is érezze.
Persze egy valamivel
nem számoltam, ez pedig nem más, mint Day érzései. Az évek alatt már teljesen
elfelejtettem azt, hogy esetleg valami olyan dolgot szeretne, amit én nem tudok
a számára megadni, biztosítani.
Meglépett előlem…
Felszívódott…
Ez pedig megadta a
kezdő löketet ahhoz, hogy érzelmeimnek ismételten folyást engedjek…
---- ** ----
Nem
vártam rá sokat, tényleg… csak napokat. Egyszerűen úgy döntött, hogy
megsértődik, és elhagyta az országot. Még jó, hogy nem vagyok hülye és a
beosztásomnak hála bármit pillanatok alatt kideríthetek. Mivel tudom nagyon
jól, mennyire csökönyös tud lenni, meg sem próbálkoztam azzal, hogy esetleg
utána megyek. Megtudtam a célállomást, majd ölbe tett kézzel vártam. Vártam,
hogy kidühöngje magát, hogy hazatérjen. Az ajtaja elé maréknyi őrszemet
állítottam, csak azért, hogy ha felbukkan, azonnal értesülhessek róla. Végre
megtörtént, óriási csomagokkal érkezett én pedig a hír hallatára azonnal
otthonába sietek. A toll, mellyel percek óta kopogok a sarokban köt ki, óriási
röppályát megtéve. Gyorsan hoppanálok egyet, majd meg is érkezem hozzá. Nem
nagyon lehet ideje arra, hogy kipakoljon, ugyanis dúvadként rontok be hozzá,
azzal sem törődve, hogy a házvezetőnő
elém áll és halkan motyog valamit arról, hogy talán ez nem éppen a megfelelő
időpont.
Egyetlen
szerelmem egy kávé társaságában a fotelben trónol. Talán ez a tény még inkább
felbőszít. Mégis hogy a francba képzelte ezt az egészet? Faképnél hagyni engem?
- Még is mi a fene ez
az egész? – robban
ki belőlem, majd sietek elé, úgy, hogy az arcába nézhessek. Látnom kell a
szemeit, tökéletes bőrét, és azt, ahogy finoman elpirul miattam. Hiszen
akárhányszor meglát, szerelmes színben kezd pompázni orcája. Most azonban
valahogy még ez sem tud megnyugtatni. Túlságosan felzaklatott ahhoz, hogy emberi
lényként tudjak gondolkodni. Az pedig csak hab a tortán, hogy ismételten nem
mond semmit, hogy a némaságba temetkezik. Ilyenkor mindig elgondolkodom, kell e
ez nekem. Kell persze, hiszen ő a mentsvár, azonban ilyeneket még ő sem tehet.
Nincs hozzá joga. Talán pont emiatt kapom ki a fotelből egy határozott
mozdulattal. Ellenkezni nem tud, hiszen erőfölényben vagyok, és hát apró, vézna
kis testét nem nehéz megmozdítani. Kezem bilincsként szorítja karját, ujjaim
húsába marnak keményen, annyira, hogy ő is érezze, most túlment egy bizonyos
határon.
- Magyarázatot akarok!
Tudni akarom, hogyan pattant ki ez az elborult ötlet a fejedből, és hogy ezt a
baromságot, mégis hogy gondoltad! Mit gondoltál? Hogy majd hagyom, hogy
kedvedre szórakozz velem? Hogy kiidegelj? Hát nem, bassza meg! Én karoltalak
fel, nekem köszönheted a kibaszott életedet! Ha én nem lennék, te még mindig
csak egy féreg lennél a mocsokban, amit nagy valószínűséggel már valaki
eltaposott volna. Senki nem tudná, ki vagy te, és hogy egyáltalán éltél ezen a
kurva világon. Most pedig mondd meg, válaszolj arra, amit kérdeztem! – utasítom eltorzult arccal, majd
kezem megmozdul és én hihetetlen erővel arcon ütöm. Reményeim szerint mindezt
úgy, hogy a kávéscsésze, melyet percek óta szorongat, a földön köt ki,
atomjaira szakadva. Nem érdekel a kurva drága porcelán készlete, melyet annyira
szeret, nem érdekel a szépsége, az arca, melynek mindent köszönhet. Úgyis már
csak egy kiégett modell, nincs már erre szüksége. Ahhoz legalább is, hogy egy
iskolát vezessen, semmiképpen sincs. Az ideg, mely elöntött annyira dúl bennem,
hogy ha nem lennék vezető pozícióba, biztos megölném. Vannak jó trükkjeim arra,
hogyan lehet egy hullát eltüntetni, tehát nem jó emberrel kötözködik.
- Szóval? – kérdezem még mindig idegesen,
majd pillantásom ekkor találkozik a házvezetőnő elkerekedő íriszeivel. Egyetlen
szemöldök mozgás elegendő ahhoz, hogy elmenjen a helyszínről és a további
veszekedést és dolgokat ne hallgassa ki. Gyűlölöm ezeket az embereket, hiszen a
magánéletm magánélet. Semmi köze nincs hozzá.
- Mondtam már párszor,
hogy rúgd ki azt a némbert! Gyűlölöm, hogy mindenbe beleüti az orrát, és hogy
kihallgatja állandóan a beszélgetéseinket! – dorgálom meg, ellentmondást nem tűrő hangsúllyal,
majd hogy szavaimat nyomatékosítsam, megrázom teljes erővel, a karjánál fogva.
Ha nem válaszol lassacskán, esküszöm az istenre, hogy a haját is tövestől tépem
ki…
Bassza
meg…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése