Lilia - Ivan 4. rész

Lilia

Velem szemben áll és konkrétan pont úgy cselekszik, ahogy várom. Lehúzza kezére az ingét, majd a pohár után nyúl. Nem tiltakozok én sem az alkohol ellen, talán ezért ürítem ki a poharamat pillanatok alatt.

Feszülten figyelem minden mozdulatát, minden tettét és szavait is. Mondhatnám neki, hogy ez az egész meglep.. azonban mégsem teszem. Hiszen minden eshetőségre fel vagyok készülve, pláne azóta, amióta én lettem a PL feje. Nem véletlenül én lettem az, nem véletlenül bízták rám ezt az egészet. Mondjuk ha belegondolok én is egy olyan embert választottam volna a feladatra, aki egyedül áll a világban és ezzel már el tudja vinni a balhét.

- Tudom, hogy nehéz Ivan, tudom, hogy mi a feladatot.. Vagyis gondolom. Azzal is tisztában vagyok, hogy lehet te fogsz megfosztani az élettől. Ha őszinte akarok lenni, akkor csodálkozom azon, hogy még csak most jött hozzám valaki. Egyébként pedig inkább te ölj meg, mint más.. Legalább boldogan fogok meghalni.. látva a csillogó szemed.. !

Mi tagadás, kicsit ideges vagyok. Mondjuk a jelen helyzetben nem csodálom. Kicsit többet ittam a kelleténél és akkor még olyan jó ötletnek tűnt ez a játék. Így azonban.. jó pár dolgon túl.. valahogy nem olyan felemelő. Oldalra fordulok, majd az újabb pillantás teljesen kijózanít. Nem Ő fekszik mellettem – Ő, aki számomra az életet jelenti és még annál is többet – hanem egy idegen. Mellkasa ritmusosan emelkedik-süllyed és a takaró szinte teljesen fedetlenül hagyja meztelen mellkasát. Pillái csukva vannak, legalább megfigyelhetem az arcát, melyet valószínűleg délután már nem fogok tudni felidézni. Markáns arcél, telt ajkak, kisfiús arc, hosszú szempillák és kócos tincsek.

Igazán megkapó.. lehetne.. ha ő lenne Ivan.

De mivel a közelében sem jár, akármennyire is jóképű, sajnos nem kap tőlem többet ennél a vad éjszakánál.

Halkan átfordulok a másik oldalamra. Mélyet lélegzem, a levegőt jó sokáig lenn tartom. Szemem önkéntelenül is lecsukódik. Sajnos a képek ismét megtalálnak..

… Őt látom, azzal a másikkal. Hallom hangját, vádló szavait.. érzem a fájdalmat és szinte késszúrásként érzékelek minden egyes pillanatot, melyet vele együtt töltök. Nem azért, mert nem szeretem.. hanem azért, mert bemocskolta a kettőnk szentélyét.. egy olyan dolgot tett, egy felesleges lépést, melyet nem érdemeltem. Érzem a sós könnyeket az arcomon végigfolyni.. azokat az átkozott gyöngyöket, melyek szinte már égetik, marják a bőröm. Nem mondok semmit, nem teszek semmit.. távozom. Még hallom a hangját.. még látom a nőcske csodálkozó pillantását. Dühöt érzek.. mélységes megvetést.. és akarok .. életemben először akarok valakinek fájdalmat okozni.. életemben most először érzem azt, hogy lazán, mindenféle érzelem nélkül képes lennék ölni. Mégsem teszem.. csak kifordulok a lakás hatalmas ajtaján…

Szemeim hirtelen pattannak fel, egyszerűen képtelen vagyok túltenni magam ezen a csalódáson. Hangosan kifújom a levegőt, majd az ágy megmozdul mellettem. Ránézek az idegenre és máris enyém a világ leghitetlenkedőbb pillantása.

- Öhm.. hol vagyok? – teszi fel a kérdést zavartan.

- A hálómban, ha esetleg nem látnád! – felelem mogorván.

- Azt látom.. hidd el, ha nem lenne ilyen korán, talán le tudnám vonni a kellő konzekvenciát! – hangosan felnyögök, majd már épp kifejteném a véleményem róla, az IQ-járól és erről az egész képtelen helyzetről, mikor kopognak és az ajtó választ sem várva kinyílik.

- Lili! Ne haragudj, hogy csak úgy rád török, de érdekelne miért… - a szöveg itt elakad. Ivan ugyanis bemasírozik a szobámba pont úgy, mintha mi sem történt volna – miért aludt a húgom egy másik szobában.. – hangja elhalkul, majd életem szerelmének arcára kiül a döbbenet és a düh.

- Ki ez? És mit keres itt? És egy ilyen ember miatt raktad ki a húgomat???

- Először is, nem raktam ki a húgodat, másodszor pedig a húgod már nagylány. Igazán kibír egy éjjelt egy másik szobában!

- Hát te csak ne döntsd el önkényesen, mi legyen Irinkával! – üvölti, majd közelebb jön, úgy mered rám villámokat szóró, gyönyörű szemével. „Adonisz” eközben összeszedi némán a holmiját és én csak az ajtócsapódásra leszek figyelmes. Talán ez az, ami még jobban felbosszant.

- Ugyan Ivan! Ne papolj nekem erkölcsről, a húgodról és minden másról! Elegem van belőled! Mikor fogod végre venni a bátorságot ahhoz, hogy kimondd mit gondolsz valójában??!! – nézek rá dühösen, majd lepedőbe csavart testtel a fürdőbe vonulok. Magamra veszem fürdőköpenyemet, majd visszatérek életem megkeserítőjéhez.

- Nos? – hallgatok el és nézem kínlódását!

- Őszinteség kell? Oké! Mit keresett itt ez az ürge? És mégis, hogy tehetsz ilyet..? Ez..

- Ugyan drágám! – vágok a szavába, majd kacagok fel tettetett jókedvvel. – mit izgat ez téged? Engem sem zavarhatott.. ! De tudod mit? Vedd úgy, hogy egálban vagyunk! Légy jófiú és nyeld le a békát! – lépek hozzá közelebb és bököm meg a mellkasát határozottan..

- Most pedig elmegyek fürödni! Viszlát édesem! – köszönök el tőle és csapom be előtte a fürdő ajtaját..

Üres poharam hangos csattanással kerül le az asztalra. Nézem az arcát, szikár, magas alakját. Az évek távlatában már el is felejtettem mennyire biztonságban éreztem magam mellette.

- Tudod, nem hittem hogy eljössz! – mondom ki a gondolataimat, majd lépek hozzá közelebb.

- Nagyon hiányoztál! – közlöm vele elfúlóan, majd lépek elé, immár szorosan. Karom önálló életre kel és szinte magától értetődő az a mozdulat, mellyel átölelem derekát. Hozzábújok.. hiszen olyan ez az egész a karjaiban.. mintha hazaértem volna. És nem érdekel hogy mit gondol, hogy helyesli-e ezt az egészet.. ennyi konkrétan akkor is kijár nekem!

Ivan

- Őrült vagy Lilia. Mindig az voltál. Mindig is azok voltunk. - nevethetnékem támad.

Merlinre nem hiszem el. Hogy képzeli hogy vidáman venném az életét? Csillogó tekintet. Hogyne. Soha nem sírtam. Ha csak tehettem hanyagoltam ezt a tényezőt. Abban sem vagyok biztos hogy képes lennék a sírásra. Dühöngenék, beleőrülnék, nem tudom. Meg aztán...nem veszíthetem el. Most már nem, ha idáig túléltük, most már nem lehet gikszer. Persze benne van a pakliban. Mindig, a Halál nullhuszonnégy órában leselkedik ránk. És még mindig nem vagyok képes kimondani. Azt a szót. De éreznie kell. Már nem vagyunk gyerekek. Voltunk valaha azok? Vagy pusztán csak ámítottuk magunkat belekapaszkodva valamibe. Egy álomképbe. Pedig egyikünk sem ismer tündérmeséket, igaz? Igaz, Lili?

Legszívesebben széttéptem volna. Ott abban a hatalmas, elegáns és semmitmondó fürdőszobában. A viselkedése, a szavai miatt. Hogy nem engedett magához, hogy esélyt sem adott arra, hogy…mire is? Nem szoktam magyarázkodni. Minden tettemnek meg volt és meg is van az oka a mai napig. Csak akkor, akkor éjjel nem. S ott úgy éreztem, tudnia kell, hogy ez semmi volt. Egy üres, vakvágány. Nem érdekelte. Egyszerűen csak elcsitított. Én pedig hallgattam. Ha valamikor is alulmaradtam vele szemben, akkor ott abban a nyüves pillanatban biztosan. Még csak nem is sértette a büszkeségem. Hiszen megérdemeltem.

Nem találtam sehol. Azt hittem megbomlok. Nélküle…valahol mélyen és titkoltan át tudtam érezni az elhagyott szerelmes fájdalmát, azt hogy mit érezhet ha nincs vele az, akit szeret. Akit még az ég is neki szánt, ha teátrális akarok lenni. Éjjeleken át tipródtam kínlódva magamban. Utána akartam menni. Hogy megöljem amiért ezt teszi velem, majd vissza ide, hogy engem is pusztítsanak el. Nem akartam egy kiégett, érdektelen zombi lenni. S még sem mentem utána. Az arca. A tekintete. A ridegsége. És a többiek fürkész pillantásai. Csak remélhettem, hogy visszatér hozzám. Mert mindennek ellenére, Ő hozzám tartozott. Pontosan annyira, amennyire én is az övé voltam.

Visszatért. Hozzám. S én levetettem magamról a gubómat amiben megpusztulni készültem. Minden olyan volt mint régen. De még sem teljesen olyan, mint előtte. Szeretett, ölelt, mellettem állt mindenben. Mégis úgy éreztem, már nem teljesen az enyém. Hány éjjen át figyeltem a tökéletesre szabott arcot ahogy a holdfényt, vagy éppen a csillagokat bámulja…naivan bemesélve magamnak, hogy ha álmodozik is, csakis rólunk, kettőnkről. Nem pedig Róla. Hányszor szerettem, csodáltam, adóztam neki, mindvégig abban a tudatban, hogy minden rendben, ő az enyém, hogy mellettem van ismét. Miközben ő valahol másutt járt lélekben, s a helyre inkább kívánta volna mást. Őt. Akárkit. De engem nem. Mert soha nem lehettem több egy megértő bátynál. Ostobán belekényszerítettem magunkat ebbe a szerepbe. Mintha ezzel bármi is könnyebb lett volna. De nem volt az. Minden összekuszálódott. Szemellenzőt vettem fel, s nem tágítottam, nem átallottam viselni bőszen valahányszor csak Liliról volt szó.

Lehajtom az italomat, majd egy halk koppanással egyetemben leteszem a poharamat. Mikor Lilia átölel egy meglepett fintor ül ki az arcomra, de azt gyorsan tova is üldözöm. Átfonom karjaimmal. Arcomat a szőke tincsekbe temetem. Jó lenne. Jó lenne ha ezt a pillanatot megállíthatnánk. Most minden olyan...nem, nem tökéletes. Ez nem egy tökéletes pillanat. De ez amire leginkább vágyom. Vele lenni. Minden mást kizárva.

- Nem szabadulsz tőlem egykönnyen Volkov. - suttogom a tincsei közé halkan.

Most is áltatni kéne magam. De már nem megy. El kell fogadnom az évek óta élesen nyilvánvaló tényt. Szeretem. Nem mint a húgomat, nem mint egy barátot. Hanem ezeknél sokkal jobban, sokkal erőteljesebben, mintha mindezek egybegyúrva lennének.

- Már itt vagyok. Itt leszek veled. Melletted. - igen.

Szüksége van rá. Nekem is szükségem van rá. Basszus.