Lilia - Ivan 5. rész

- Egy egészséges őrült.. – mosolygom rá én is, majd immár szinte örömmel fúrom bele magam hatalmas karjai közé. Lassan felém hajol, tincseim kissé meglebbennek forró leheletétől, bőrömön szuperszonikus sebességgel száguld végig a libabőr. Hallgatom lágy baritonját, mely úgy hat rám még mindig, minta egy villám cikázna keresztül a testemen.

Kedves szavaira elmosolyodom, igaz ez a tett egyáltalán nem látható, annyira eltakar.

- Ki mondta hogy szabadulni akarok..?! Én ugyan nem.. – dünnyögöm pont úgy mint egy kisgyerek. Na igen, ez az a tulajdonság, melyet nem láthat más rajta kívül. Egyszerűen kifordít magamból. Mintha nem is én lennék, mintha egy idegen irányítaná az életemet, mozdulataimat, gesztusaimat, énemet.. Teljesen átformál, miatta válok sebezhetővé. Hiszen ő az egyedüli aki képes arra, hogy egy pillanat alatt megöljön, vagy épp a mennyekbe emeljen.

Már órák óta a csillagokat bámulom a hatalmas erkélyről. Gondolataim messzire kalandoztak, most konkrétan még az sem érdekel hogy a lakásban dübörög a zene. Igen, bulit rendeztem. Persze azt senki sem tudja, hogy ez a buli az utolsó. Innentől kezdve a függöny leereszkedik, a műsor véget ér. Elmegyek innen, és talán soha többé nem jövök vissza.

Torkomat a fájdalom és a sírás közös egyvelege mardossa.. én pedig csak tehetetlenül fekszem az egyik kényelmes nyugágyon, kezemben a már jól megszokott cigarettával.

Halkan nyílik a hatalmas üvegablak és Ő lép ki hozzám a kellemes hűvösbe. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy nem fog ott maradni, hogy első lépései hozzám vezetik. Itallal a kezében érkezik, majd lehuppan a lábamhoz. Gyorsan elhelyezkedik, befészkeli magát a lábaim közé, én pedig hagyom, hogy hátrabicsakló feje a vállamra hulljon. Arcom arcához simítom, karjaimmal átölelem. Apró könnycsepp gördül ki szememből. Természetesen azonnal észreveszi.. nem hiába olyan jó megfigyelő. Erre a momentumra felkapja fejét, én pedig szinte már erővel tartom ott.. valahogy nem akarom azt, hogy felém forduljon. Így egyszerűbb az egész helyzet. Nem akarom hogy rám nézzen, nem akarom, mert akkor elmondok neki mindent, arra pedig nem vagyok képes!

- Lili, mi a baj? – teszi fel a költői kérdést. Szipogok párat majd immár nyugalmat erőltetve magamra  válaszolok. Természetesen hazudok.. képtelen vagyok arra, hogy őszinte legyek.

- Semmi baj, csak kicsit most jó itatni az egereket. Azt hiszem túl nagy volt rajtam a nyomás.. és így jön ki. De ne is törődj velem.. érezd jól magad! – mondom neki könnyeden, mintha tényleg nem lenne semmi baj. Talán az a legjobb bennem, hogy hiába ismer, hiába tud rólam mindent.. nem veszi észre mikor hazudok. Vagy ha mégis.. tudja hogy ilyenkor a legjobb ha békén hagy, és nem firtatja a dolgokat. Ezt természetesen meg is köszönhetném.. csak nem most, nem jelen helyzetben.

- Ivan?! – szólok hozzá, és fúrom bele arcomat a nyakába. Megpróbálom ha lehet akkor örökre az emlékezetembe vésni mámorító illatát. Hiszen annyira imádom, lehetetlen hogy valaha is elfelejtem. Lehet hogy túlteszem magam mindenen, rajta azonban nem fogom.

- Tessék Lili! – mondja immár teljes nyugalommal. Úgy tesz, mintha szavaimmal minden egyes kétségét messze űztem volna. Felesleges titkolnia hogy ez nem így van. Érzem ahogy az izmai egy pillanatra megfeszülnek, ezzel is felkészítve őt mindenre.. akár a legrosszabbakra is.

- Mi lesz velünk évek múlva? Együtt leszünk akkor is? – kérdezem. Természetesen az érdekelne, hogy ha esetleg .. ha esetleg elmondanám neki, akkor is folytatnánk e ezt a felesleges macska-egér játékot. Tudnom kell, hogy mit érez, tudnom kell, hogy akar- e engem. Érzem, hogy akar, tudom, hogy szeret.. mégsem lép semmit. Nekem pedig ez a bizonytalanság már nem kell többé. Azt akarom hogy őszinte legyen.. azt akarom, hogy végre felvállalja az érzéseit. Szavaitól függ minden. Mint például az is, hogy magammal viszem- e abba a távoli világba ahová éppen indulni készülök.

- Persze! Hiszen tudod, hogy szeretlek… olyan vagy mint a húgom..

A szeretlek szóra egy pillanatra felkapom a fejem, majd mikor meghallom a szokásos jelzőt elkomorulok. Reménykedtem.. és ez a kép pillanatok alatt hullott darabjaira. Tehát ismételten tudatosítanom kell magamban, életem szerelme egyáltalán nem viszonozza érzéseimet. Ezért tehát nem is fogom neki elmondani hogy a szüleim meghaltak.. hogy nem maradt más, csak a húgom.. és hogy mennem kell innen.. menekülnöm kell, különben rám is rámtalálnak.

- Örülök! Én is szeretlek! – ölelem meg kedvesen, és próbálom magamban teljesen elnyomni az érzelmeket. Nem veheti észre hogy mekkora fájdalmat érzek, nem láthatja rajtam, hogy immár három embert gyászolok. A szüleimet.. és őt…

- Tényleg mellettem maradsz? Mondjuk, mikor annak idején megkérdeztem is ezt mondtad.. ! Hiszen úgy szeretsz, mintha a húgod lennék..  – mondom kissé csalódottan, majd emelem el a fejem mellkasából és nézek a szemébe mélyen.

- Szerinted te mindig is úgy fogsz rám tekinteni, mint a húgodra ? Szerinted én mindig is egy olyan ember leszek, akire vigyázni kell.. aki nem bír megállni a saját lábán? 

Ivan

Némán ölelem, nagyokat nyelek közben. Agyamban ezer és egy érv és tény és meggyőződés tolul fel, hogy mennyire nem tekintettem én őt soha húgomnak. Ha tagadtam is, ha ellenkeztem is mindig ott motoszkált egy hangocska. Nem a fejemben. A szívemben. Hogy kell nekem, hogy szeretem és hogy valószínűleg ez már így is lesz. Lilia volt, van és lesz. Mindegy merre visz az utunk vagy hogy alakul a sorsunk. Ez éltet. Ez is. Mert tisztában vagyok vele, hogy a lehetőséget nem egyszer elszúrtam, figyelmen kívül hagytam. Nekünk már soha nem fog úgy összefonódni az életünk, ahogy azt szeretnénk. Ahogy én szeretném. Tudom hogy nem én leszek a férfi az oldalán akivel leél egy életet. Nem azért mert nem akarom. Hanem mert nem lehet. Nem mások miatt, magam miatt. Tudom mi a sorsom. Tudom mi lesz a vége. És sejtem az idejét is.

- Nem. Nem hiszem hogy ez így lesz Lili. - cirógatom meg az arcát. - És azt hiszem soha nem is volt így. - folytatom a műveletet.

- Csss. Az égiekre, Lilia. Nem azért hoztalak magammal, hogy megölesd magad. - szóltam oda mérgesen a mellettem szorosan lépkedő lánynak.

Hallottam a fújtatását és azt hogy mennyire nem szereti ezt a kioktató hangnemet. Kezem szorosan fonta át az övét és ha egy kívülálló nézett volna minket egy szerelmespárt láthatott volna. De nem voltunk azok.

- Nem tettem semmit sem ami miatt ezt a hangnemet megütheted velem szemben, Darishnikov. - vájta a körmeit a kezembe, de nem hogy elhúzta volna mikor fájdalmasan felszisszenve elengedtem, még inkább kapaszkodott belém.

Sehogy nem eresztett így egy mozdulattal sodortam magammal, húzva őt egy félreeső helyre és nekinyomtam az egyik épület falának.

- Mit akarsz elérni? - csattantan fel idegesen.

A szemembe nevetett. De nem válaszolt. Kezeim a vállára csúsztak, előrevontam magamhoz majd utána ismét a falnak csaptam. Nem mondhatom hogy éppenséggel szépen bántam volna vele. Még mindig nevetett, de mintha a fájdalom aprócska jelét láttam volna átsuhanni az arcán. Ez volt az amikor szégyenkezve léptem el tőle. Megint csak bántottam. Mindig csak bántom.

- Bocsáss meg. - fordultam el tőle.

Ekkor éreztem ahogy karok kulcsolódnak körém és húznak vissza erőteljesen. Hogy tompítsam az erejét és megakadályozzam azt, hogy Lilire kenődjek kinyújtottam a kezem. Így is maradtunk. Ő a falhoz tapadva, én szorosan előtte kezeimmel támasztva magam.

- Semmiképpen sem azt, hogy itt hagyj. - közölte velem szemtelen hangon.

Felment a pulzusom. Vészesen éreztem hogy ez megint egy olyan pillanat lesz ami után már semmilyen hidegzuhany nem használ és ami miatt megint kezdhetem győzködni magamat, hogy ez nem helyes. Nem lehet az.

- Lili... - suttogtam rekedten.

Amennyire kerültem az ilyen helyzeteket pontosan annyira keveredtünk bele állandó jelleggel. Ujját az ajkamra tette ezzel is elcsitítva. Majd kezei a tarkómra kúsztak és elkezdte közelebb vonni a fejemet a sajátjához. Tartottam magamat, nem moccantam.

- Így is jó. - biggyedt le az ajka.

Majdhogy nem megkönnyebbültem, hogy ez ennyi volt, megsértődött és hazafelé menet végigduzzogja az utat. Tévedtem. óriásit. Mert az ezt követő pillanatban felcsillant a szeme és mire eszméltem, ajka már az ajkamon volt, éreztem ahogy nyelvével is utat tör magának és kész voltam. Minden taszítás feloldódott bennem, nekipréseltem a falnak tartva-ölelve, nehogy bármivel is fájdalmat okozzak neki. Nem tudom meddig voltunk ebben elmerülve, nem is szándékoztam volna abbahagyni ha a józanságom utolsó ereje nem szólaltatja meg bennem a vészcsengőt. Olyan erővel téptem ki magam Lilia öleléséből hogy megint sikeresen a falhoz taszítottam őt, magam pedig hátra tántorodtam.

- A francba! A jó büdös életbe! - rúgtam el valami kavicsot ami a lábam elé került.

Kezeimmel a hajamba túrtam és röhögésben törtem ki. Vidámtalan, színtelen röhögésbe, igyekezve kiadni magamból a mérget. Nem a lányra voltam dühös. Nem. magamra és a gyengeségemre ami mindig elfog ha vele vagyok.

- Ivan. - hallottam meg a nevemet.

Csillapodtam és ránéztem az én különbejáratú, szőke angyalomra.

- Lilia. - dörmögtem vissza neki.

Odalépkedett hozzám és belém karolt. Volna, ha engedem, de mintha csak valami fertőző betegség hordozója lett volna húzódtam el tőle. Az arca kipirultsága hirtelen váltott át sápatagba.

- Te nem...? - kezdett meg egy mondatot.

- Nem. Én nem. És ez is kettőnk között marad. Az lesz a legjobb, kicsim. - feleltem atyaian, hangsúlyozva a kicsim szót. - Ez csak...ez csak egy kis malőr volt. - tettem hozzá és ha lehetséges lett volna ott helyben képen rúgtam volna magam emiatt.

- Értelek. - hangzott a fagyos, higgadt válasz.

Elindultunk hazafelé. Mint két idegen.

De tudnia kell. Hallania. Míg elmondhatom neki s míg a karjaimban tarthatom. Ámítva magamat. Még egy kicsit.

- Lilim. - fogom kezeim közé az arcát.

Késő bánat tartja a mondás. Az biztos. De én még a bánatnak is örülök, ha Lilia az oka az érzéseimnek.

- Szeretlek. - ejtem ki végül az évek óta elfojtott szót, igazán kimondva, nem pedig csak holmi testvérinek álcázott érzésekbe csavarva.