Lilia - Ivan 6. rész

Lilia

Nézem a szemeit..

Egyszerűen képtelen vagyok betelni azokkal a csillogó íriszekkel.

Érzem az érintését, ujjainak keménységét, melyek most mégis oly lágyan simítanak végig arcom bársonyos bőrén.

Hozzám beszél!

Kellemes baritonját pont úgy érzékelem, mint a szívének vad dobbanásait.

Elbűvöl..

Még jó, hogy az egész lénye így hat rám. Legalább nincs mitől tartanom.

Kezem végigsiklik gerince mentén és feszülten figyelek rá. Mikor agyam végre felfogja szavainak jelentését ledöbbenek.

- De hát eddig.. eddig.. azt hittem.. – akadékoskodok pont úgy mint egy kislány, aki nem hisz Hófehérke létezésében. Mi tagadás, tényleg nem hiszek..!

Nem érdekel, hogy tiltakozik, hogy nem hagyja hogy közelebb húzzam magamhoz. A helyzet már egyértelmű, én pedig biztos, hogy nem megyek haza e nélkül. Karom a nyaka köré fonódik, majd egy óvatlan pillanatban bedobom magam. Ajkam az ajkaira siklik, nyelvemmel vadul esdeklek bebocsátás után. Halk sóhaj szakad fel belőle, ez volt tehát a megadás egyértelmű jele. Az én feladatom eddig tartott, az irányítás immár az ő kezében van. Pillanatokkal ezelőtti tiltakozása valahogy semmivé foszlott, most éppen vadul ölel, szorít magához és dől velem együtt neki annak a bizonyos falnak. Konkrétan eme megmozdulása után elfelejtek levegőt venni. Tény, hogy eddig is pillangók repkedek a gyomromban miatta.. azonban ez .. ez valami egészen különleges. Szinte eggyé válok vele, vele lélegzem, mintha mindig is..

Gondolatmenetemet nem tudom folytatni..

Életem szerelme ugyanis magához tér, majd engem hatalmas elánnal a falhoz lök. Hátrál egy keveset, én pedig hallom érzelemmentes, tárgyilagos röhögését, mely annyira borzasztó.. teljesen összeszorítja a szívemet. Felé lépek, a nevén szólítom. Nem reagál, mikor mégis, az egész életemet teszi tönkre vele. 

Nem kell tükör ahhoz, hogy tudjam elsápadtam. Semmi nem kell, anélkül is érzem, hogy a kezem jéghideg és a düh és a kétségbeesés sós könnyei marják a szememet.

Mellettem sétál néma csendben..

Pont olyan, mint én. Lelkem némán sikít, hiszen éreztem a vágyat abban a csókban, engem akart.. tudom, hogy nem tévedek!

- Sajnálom! – mondom kurtán neki, megvonva a pillantásomtól. Természetesen nem válaszol. Mondjuk nem is vártam mást. Ő Ivan! Kedvesség, esetleges empátia az biztos hogy nincs benne..

- Már mondtam hogy szót sem érdemel! – morogja nekem. Ez az a pillanat mikor már nem bírom tovább. Izzó szemekkel ránézek. Tudom, hogy ha idefigyel egyértelműen feldühödik, hiszen csökönyösségemet és hozzáállásomat bizonyos dolgokban általában nem tolerálja.

- Ne csináld ezt, ne nézz így rám! Most mit vársz tőlem??! Mondtam hogy hagyjuk az egészet!

- Nem azt éreztem, hogy szeretnéd abbahagyni. Teljesen mást éreztem. Ez nem csak egy véletlen gikszer volt. Véletlenek nincsenek! Tudom! Én tudom! – kiabálom neki, hiszen most aztán dühös vagyok – Szerintem te megint csak menekülsz! Jó a védelmi mechanizmusod Darishnikov! Kár hogy leszarom! És ha már itt tartunk..  szerintem menj a fenébe!!  – üvöltöm még mindig, majd döntök! Otthagyom! Hazamegyek a saját kis világomba és soha, de soha többé nem is akarom látni. Nem akarom látni az arcát.. nem akarom hallani a hangját.. nem akarom érezni az illatát.. egyszerűen semmit nem akarok belőle!

- Mégis mit művelsz? Hogy beszélsz velem Volkov? – szűri a fogai között a szavakat. Keze a karomra téved, majd erőteljesen megszorít. Zsibbadnak a tagjaim, azonban mégsem fogom kimutatni mennyire fáj. Kurvára fáj! Minden egyes tette, mozdulata.. mindennel csak sebeket okoz! Legalább békén hagyna.. legalább akkor ez az egész tompa érzés kissé monoton lehetne és normális. Azt még meg is tudnám szokni!

- Eressz el Darishnikov! – kapálózok, majd mikor sikerül kiszabadulnom kezei közül,  körmeimmel végigszántok az arcán. Szemem szikrákat szór..

Felém fordul vörös csikarásokkal az arcán, majd mit sem foglalkozva azzal hogy nő vagyok visszaüt. Arcom izzik, és most az egyszer tisztában vagyok azzal, hogy ezt megérdemeltem és kiakadása jogos volt. Ujjait ismét a karomra szorítja.. én pedig önkéntelenül is sírni kezdek. Zokogásom pillanatok alatt foszlatja el dühét, ugyanis magához szorít.

- Lili.. én.. sajnálom..  – mondja.

- Nem! Én sajnálom! Hogy lehettem olyan hülye, hogy..  

Szavai szinte lüktetnek az agyamban. Végre hallom azt, amire már olyan régóta vágyok. Vajon mióta tart? Vajon a sok energia amit ebbe beleöltünk már jóval ezelőtt is képes lett volna arra, hogy életben tartson minket? Valószínűleg igen! Hiszen lehet hogy kettőnk kapcsolata nem egyszerű mégis.. már csak miatta élni fogok. Azért, hogy belenézzek csillogó szemébe, hogy érezzem érintését és hogy halljam azt a szót, melyet még soha senki nem mondott nekem!

Ajkaim elnyílnak, szám szóra nyílik.

Hozzásimulok erős testéhez..

- Én is szeretlek Ivan! – Zöld íriszeim óriásira nyílnak, pilláim lecsukódnak. Közelebb már nem tudok húzódni hozzá.. mégis megpróbálom! Vágyom rá, Őt akarom!

Nem teketóriázok tovább.. megcsókolom!

Ivan

Karjaival körbefon, én olyan szorosan tartom amennyire csak lehetséges. Úgy ölelem mintha csak egy álom lenne, egy fantazma, óvatosan, gyengéden, nehogy a legerőteljesebb mozdulatra elillanjon. Szomjasan csókolom édes ajkait. Azokat a vörös, cseresznyére emlékeztető ajkait. Évek sokasága, néma, falatkaparó vágya sűrűsödik bele ebbe a csókba. A vér ízét vélem felfedezni a csókban? Talán, fogalmam sincs mennyire hevesen csókolom. Felszabadul minden magamra erőltetett lánc, tiltás. A béklyók melyeket azért kreáltam, hogy fékezzem önmagam, hogy mentsem, óvjam azt ami még fontos, ami még számít. Nekem. S ebben a percben kell rádöbbennem, ebben a mámoros percben miközben karjaimban tartom Őt, hogy nagyobb ostobaságot annál, mint amit műveltem, el sem követhettem volna. És kimondja. Ő is kimondta. Szeret. De ettől csak még kínzóbb ez az egész...

Kellemes, viszonylag enyhének mondható tavaszi reggel volt. Biztosan, hisz emlékszem csak egy könnyű vászonnadrágban álltam kinn az erkélyen és imádkoztam azért, bár fagyna. Bár lenne olyan csontighatoló fagy, hogy az kiöljön belőlem minden emberi érzést, ami még megköti a kezem, ami még táplálja a lelkem, ami miatt úgy érzem megőrülök, mert ott kísért, követ, nem hagy nyugodni, susog unos-untalan, kántálva azt az egy mondatot : Nem érdemled meg az életed!.

A legfurcsább az hogy én is így gondoltam. Nem vagyok méltó az életre. Nem értékelem eléggé, játszom vele, tönkreteszem...és elveszem. Ha kell...

Reggel volt. Éppen kelt fel a Nap. Az éledező sugarai lustán világították be a még fáradt, szürkés égboltot. Így volt. Bámultam, emlékezetembe véstem minden gyönyörűségét. De senkit nem érdekelt. Engem sem. Képtelen voltam értékelni. Máig képtelen vagyok rá.

Lili...Elfordultam a napfelkeltétől és a nyitott ajtón át a szobába lestem be. Ő ott volt. Mint egy lusta kiscica úgy feküdt összegömbölyödve az ágyon. Beléptem a szobába. Az ágyhoz sétáltam és közvetlen mellette álltam meg. Lilit néztem.

Karjai a hasán pihentek, a takaró szemérmetlenül csavarodott a testére, szőke tincsei glóriaként keretezték az arcát. Akár egy angyal úgy nézett ki. Én mégis tudtam...ő minden csak nem az. Nem. Leültem az ágy mellé, karjaimat az ágy  szélére támasztva és figyeltem ahogy egyenletesen szuszog. De...nem volt békés az álma. Sokszor nem az. Nem is tudom hányszor esett meg, hogy görcsös vonaglásából kellett felkeltenem. Mintha nem is itt járt volna. Látomások. Az örökség. Nem is tudom...Ujjaimmal gyengéden megérintve simogattam meg az arcát. Tolvajnak éreztem magam. Békés pillanatok tolvajának, akinek csak ez jut. Álszenteskedése melletti lopott érintések.

Nem, nem történt semmi sem. Akkor is a testvér-szerelem határmezsgyéjén egyensúlyoztam, de ott voltam annyira csökönyös, hogy ne lépjem át azt.

Nem történt semmi...Felébredt.

- Szia. - suttogta rekedten, álmos hangon, rám mosolygott.

- Szia. - köszöntem neki halkan és nyomtam egy csókot az arcára.

Nem történt semmi. Mégis ez az egyik legboldogabb emlékem. Mert velem volt. Mert vele voltam. S azon a reggelen úgy éreztem érdemes vagyok az életre. Szerinte mindig az voltam. Aztán másnap szó nélkül elutazott. Eltűnt. Szó nélkül.

Éhesen csapok le az ajkaira. Tényleg a vér fémes ízét érzem. Már csak azt nem tudom az enyém-e vagy az övé. Érezni akarom. Az ízét, az illatát. A lényét. Ujjaim erősen vájnak testének puha húsába, de ez sem érdekel.

- Lili. - suttogom az ajkaiba.

Nem mondok egyebet. Neki nem kell bizonygatnom. Vagy csak ezt beszélem be magamnak. A karjaimba kapom. Sajnos egy időre el kell szakadnom az ajkaitól. Elindulok egy ajtó felé, vele a karjaimban. benyitok. Nem tudom hogy ez az övé, vagy pedig a vendégszoba, lényegtelen. Bearaszolok. Az ágyhoz viszem és odaérve ráfektetem. Közelebb hajolok hozzá, hogy megint megcsókolhassam. Szomjazom rá. Nem tudok betelni vele. Kezeim vadul tépik le a felesleges ruhadarabokat. Egyre nagyobb felületekben bukkan fel a tejfehér, gyönyörű és puha bőre.

- Gyönyörű vagy. - suttogom a vállgödrébe fúrva az arcomat.

Meg kell ízlelnem. És azt akarom hogy mindez az agyamba vésődjön. Örökre.