Lilia - Ivan 3. rész

Lilia

Keze lágyan siklik az ajkaimra, ezzel is belém fojtva a szavakat. Nos igen, másmilyen első pillanatot is el tudtam volna képzelni. Mondjuk, hogy ez a tenyér nem a számra, hanem mondjuk a derekamra téved, és magához szorít. Azonban az már teljesen egyszerű lett volna.

Természetesen elfelejtek tiltakozni, mikor hozzám ér. Ez is már annyira általános kettőnk között. Hozzám ér, és az én fejemből egyszerűen csak kiröppennek a gondolatok. Most azonban valahogy olyan furcsa. Szeme a nem megszokott komorságot sugározza felém, én pedig ösztönösen összehúzom szemöldökömet. Lassan megfogja a kezemet, majd a karjára vezeti, én pedig szavainak visszhangjában végre megértem mi is a problémája.

- Nem értem mi a bajod! – teszem fel a költői kérdést és pislogok az arcába, hatalmas, dühös szemekkel.

- Semmi bajom nincs, most miért vagy így kiakadva? – veszi fel ugyanazt a stílust, mint amit én is előadok.

- Kiakadva? Hát ez a szó erős túlzás, és inkább hozzád passzol..

- Egyáltalán nem passzol hozzám.. és szerintem ezt be is fejezhetjük! – feleli immár ingerülten.

- Nem fogom befejezni! Engem érdekel, hogy vele mi volt a konkrét problémád?! – kérdezem apró kacérsággal és kárörömmel a hangomban. Hiszen ez az a téma, amit ő is, én is olyan nagy szeretettel kerülgetünk. Azonban most eljött az a pillanat, mikor egyszerűen nem fog tudni kibújni a kérdések elől.

- Nem volt semmi problémám, azon kívül hogy egyáltalán nem vagytok egy kaliberű emberek.. – adja meg magát lemondóan.

- Egy kaliberű? Lehet, hogy nem mindenki olyan, mint én, viszont megátkozni akkor sem kell! Mivel érdemelte ki? – szegezem neki a kérdést.

- Tessék? Hogy mivel érdemelte ki? Lilia te nem látsz a szemedtől? Nem láttad mekkora egy nyomorék volt? Úgy nézett rád, ahogy nem kellene.. és még biztattad is a pillantásaiddal! – morogja egyre hangosabban. Látom ahogy a keze megremeg az elfojtott indulatoktól. Végül is, konkrétan erre vártam. Muszáj folytatni amit elkezdtem!

- Nem néztem rá sehogy sem! Egyébként meg szerintem csak spontán féltékeny vagy!

- Tessék??? – pattan fel az ágyról, majd idegesen járkálni kezd. Kezei ökölbe szorulnak, szeme villámlik. – Még hogy én féltékeny? Nem tudod mit beszélsz, Lilia!

- De igen, teljesen tisztában vagyok vele! Neked is jobb lenne, ha beismernéd végre! – ugrok fel én is, és megyek utána, minden egyes mondatot beleharsogva a fülébe.

- Nem fogok olyat beismerni, ami..

- Ami..? Fejezd csak be a mondatot! Nem tudod, ugye?! Hogy is tudnád, mikor igenis féltékeny vagy, mert nem rád nézek olyan pillantással!!! – kiabálom egyre közelebbről és egyre hangosabban..

- Fejezd be!! – üvölti most már ő is, majd egy erőteljes szorítással megfogja a kezem. Fáj az érintése, hiszen most egyáltalán nem figyelmes. Arcomra ettől függetlenül is egy önelégült mosoly kúszik, hiszen csak sikerült kibillentenem a lelki egyensúlyából. Nehezen de elértem. Már csak túl kell élni a dühkitörését!

- Azt hiszed rám nem nézel olyan szemekkel? Azt hiszed  velem nem kacérkodsz? Nehogy azt hidd, hogy nem tudom, hogy az én érintésem után vágyakozol mindennél jobban, már jó ideje! – szűri a szavakat a fogai között.

- Micsoda? Kacér? Veled? Én? Ugyan Ivan! Egy kibaszott tündérmesében élsz! Csak nem gondolod, hogy pont egy olyan ember után fogok futni, akinek naponta x mennyiségű nő fordul meg az ágyában.. ?! És egyébként sem rólam van szó, hanem rólad! Miért kell leátkozni, minden egyes pasimat! Komolyan, Ivan, ez nem normális.. és ereszd el a karom.. – kapálózok a fojtó szorításból. Ő azonban nem enged. Egyáltalán nem engedi el a kezemet… Sikerült az utolsó idegszálát is elszaggatnom. Szikrázó szemekkel a kezemnél fogva rángat meg.

- Befejezted, Lilia? Miért nem bírod soha befogni a szádat? Miért kell neked állandóan .. kiborítani..?

A mondat vége már alig jut el a tudatomig. Ugyanis Ő.. valami olyat tesz, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Egyre közelebb húz magához, majd szavait az ajkaimba suttogja. Ledermedve állok, szemeim óriásira nyílva merednek a semmibe. Érzem apró borostáját, puha száját, kutató nyelvét… karom önkéntelenül siklik a tarkójára, majd a sötétség.. a sötétség teljesen elönti agyamat…

Arra eszmélek hogy eltávolodik tőlem.

- Remélem most már látod, hogy a pasijaidnak semmi értelme és hogy tőlem jössz igazából tűzbe! – apró gúnnyal mondja ki a szavakat, melyek felbőszítenek.

- Menj a fenébe! – lendül a kezem, majd egy hatalmas pofon után kimasírozok a szobából! Hogy is tehette ezt? Hogyan? Hiszen úgy néztem rá egészen idáig, mint a bátyámra.. ! Most pedig fogta magát és teljesen összezavart..!

Zöld szemeim felcsillannak, mikor kitapintom és végre meg is látom a jegyet a karján. Egy lépést hátrálok, ez a tény valahogy mindent felborít. Egyszerűen lehetetlen.

- Bízok benned és bízhatsz bennem! Éppen ezért nem jöhetsz a PL-be!

Mondom kurtán. Tudom, hogy az életem is lassan az ő kezébe kerül, hiszen mindig is nagyon jó párbajozó volt, viszont nem engedhetem a PL közelébe. Nem csak azért, mert én vagyok a névleges vezető.. Hanem azért is, mert Arstennel – tetszik, nem tetszik – köt a megszeghetetlen eskü. Nem hazudhatok neki, innentől kezdve az őszinteségemmel elárulnám, önkéntelenül is. Pedig csak a saját életemet mentem!

Ismét töltök egy pohárkával, majd a kezébe nyomom.

- Mindent hallani akarok!

Ivan

Sejthettem volna hogy ez lesz a válasza. Bólintok.

- Ahogy érzed Lilia. - veszem a kezembe az italt amit felém nyújt.

Másik kezemmel visszatűröm az ingem ujját, ismét eltakarva a jegyet, ami immár egy szövetséghez köt. Nem fogok vele ellenkezni most és veszekedni sem. Úgyis meglátja majd hogy igenis aktív tagja leszek annak a szervezetnek csúfolt valaminek. Mert ezt nem én választom meg. Nekem ez a kötelességem. Túl mindenen.

Nem készültem rá, hogy azt fogom tenni, amit tettem. A rengeteg személy közül egyedül Liliának nem okoztam volna szándékosan fájdalmat. Mégis…mégis ez történt. Néha, a mindenkori teendőim mellett szükségem van egy kis kikapcsolódásra. Egyedül. Bárki más jelenléte nélkül. Sétának titulált portyára indultam. Valamilyen ünnepség volt azt hiszem, nem is igazán emlékszem rá, a téren sétáltam és megpillantottam, megéreztem Őt. Valami…vonzott benne.

Tisztában voltam a szabályokkal. A szabályainkkal, melyek közül nem egyet magam állítottam fel. És tisztában voltam azzal is, hogy valakihez már elköteleztem magam. Bár akkor és ott ez utóbbi tény, cseppet sem érdekelt. Ahhoz ez az élettől zubogó, gyönyörű élettel telt nő sokkal vonzóbb kilátásnak tűnt. A kreolos bőrével, barna, melegséget sugárzó szemeivel, kissé telt, de még gusztusos alakjával. Tökéletesebb ellentéte nem is lehetett volna Liliának. S nem lehetett volna jobb prédája nekem. Csak kézen fogtam őt. Csak pár szót suttogtam a fülébe. Édes zöngedelmet. S velem tartott. Élveztem. Szántam. Kellett.

Elhoztam őt ide. Nem hogy a házunkba, hanem a saját, tulajdon hálónkba. Nem pusztán  kívántam. Mindene kellett. És lágy volt és puha. Forró, odaadó. Más. Hogy jobb-e vagy sem, mit amit Lilia iránt éreztem? Próbálják meg összehasonlítani az eget és a földet. A tüzet és a vizet. A halált és az életet. Más volt. Beletemetkeztem, belefeledkeztem. Használtam.

 Majd belépett Ő. Nem szólt semmit, nem üvöltözött vagy vádolt. Csak nézett. Rápillantottam. Soha nem fájt ennyire a vádló tekintete. Felkeltem az ágyból, csípőm köré csavarva a takarót és Lili  elé léptem. Nem szabadkoztam, nem kezdtem magyarázkodásba. Csak a tekintetét kerestem. Valami akkor megváltozott. Ő, Én, az érzéseink, a kötelék? A bizalom. Nem szólt. Nem érintett. Nem kegyelmezett. A fürdőszobába rohant be. Azt hiszem…de hát nem értettem. Köztünk mindig volt valami és mégsem. Soha, semmi. Mégis úgy éreztem mintha megcsaltam volna. Én. Őt.

Már  magamra öltöttem egy köntöst és a fürdőszoba ajtajához léptem. Egy erőteljesebb nyomásra megadta magát a fa. Bementem, beszélni akartam vele. Szükségét éreztem, hogy tudassam, bár hibáztam, nem jelent ez az egész semmit. Számomra nem jelent semmit. Tudtam, hogy Lil  szemében ez annál többet.

- Megszólalnál? – csattantam fel a hosszú hallgatás után. – Mondj valamit, bármit! Dühöngj, csapkodj, de ezt ne tedd velem. – halkult el a hangom.

Nem tetszett az, hogy ilyen…rideg. Ez rosszabb volt minden más dühkinyilvánításánál. Mikor megvonta a személyét, a lényét. Tőlem.

De az ajka néma maradt. A hosszú hallgatás után pedig nehézkésen felkelt a fürdőkád széléről amelyen ült és úgy mozgott mint akinek kín a mozgás meg úgy egyáltalán. Kín a létezés is. Gombócot éreztem a torkomban. Nem, nem és nem. Ezt nem teheti velem, nem csinálhat belőlem bűnöst. Nem engedem.

- Most mennem kell. – közölte hűvösen akár egy jégcsap.

Félreálltam az útjából.

- Akkor menj! Menj innen Volkov. Vissza sem kell hogy gyere! Keserítsd meg más életét. – kiabáltam utána dühödten, felbőszülten.

Csak egy pillanatra torpant meg, csak egy pillanatig rázkódott a válla, aztán ismételten büszkén felszegte a fejét és lépett ki a szobából. A szobánkból ha úgy tetszik. Ami már nem a kettőnk titkos kis zuga volt ahová elbújhattunk a világ elől a sajátunkéba. Bemocskoltam.

Megtettem…

- Mindent hallani akarsz? Nem hiszem hogy mindent elmondhatnék. Lilia, hiszem hogy eléggé tisztában vagy a dolgok állásával. De...nem tudhatsz mindent. Tisztában vagy vele, ha elbuksz az az életedbe kerülhet? - lötyögtetem meg az ital a metszett kristály pohárban.

Úgy gondolom ezzel eléggé tisztában van. Mikor belevágott ebbe az egészbe tudhatta mik a következmények, ha bakizik. De most jön az ami a legnehezebb. Amit a legnehezebb megmondanom neki. Ennyivel tartozom. Annyi minden után amit együtt átéltünk, ezt tudnia kell.

- Az életedbe kerülhet...s hogy aki elveszi azt tőled...én leszek? Hallasz Lili? Nekem kell megtennem. És tudod...tudod hogy ha kell...- pengevékonyra szorítom össze a számat.

~ Megteszem? ~ valahogy így akarom folytatni.

Tudja. Most már biztosan tudja. S ő is ugyanezt tenné. Remélem.

Lilia - Ivan 2. rész

 Lilia 

Ujjaimmal még mindig vadul dobolok azon a fránya pulton. Már órák óta őt várom. Talán ezért dobban akkorát a szívem, mikor meghallom végre az ajtó nyikordulását és mély baritonját, melytől a libabőr végigszáguld a testemen. Először talán megkönnyebbülök, aztán ezt a kellemes érzést átveszi a düh. Szinte őrült módjára száguldok elé, egészen a nappaliig. Végignézem magas, szikár alakját, nem találok e rajta valami nyomot.. egy sebet, mely arra utal, hogy bántódása esett. Mivel teljesen elevennek és épnek tűnik máris döntök. Ha eddig nem bántotta senki, majd bántom én. Mégis mit képzel, hogy csak úgy hagyja hogy őrlődjem? Hiszen halálra aggódtam magam miatta..

Ugyanolyan éjjel volt mint eddig a többi. Talán annyi különbséggel, hogy jelen esetben egyedül tartózkodtam a szobámban. Már jó ideje  minden diák a szobájában tartózkodott, hiszen mit is lehetne itt csinálni? Igazából semmit. Egyszerűen jó néha  a magány. Persze ezt nem mindenki így gondolja, többek között Irina sem, aki már jó pár órája lelépett az épp aktuális pasijához, és az sem, aki hirtelen rám töri az ajtót.

Kicsit meglepődtem..

A szobám ajtaja egy hirtelen mozdulattal óriási nyikordulással nyílt ki, majd egy szinte már élettelennek tetsző test esett be azon egy hatalmas puffanással. Szemöldökömet a már megszokott Liliás stílusban emeltem a magasba, majd lassú léptekkel sétáltam a tetem felé. Megijedni? Nem, nem vagyok az a fajta .. vagy legalább is addig azt hittem, míg meg nem láttam a hullajelölt arcát.

Rohanva siettem hozzá, szinte már száguldottam, hogy karjaimmal mielőtt felemeljem fejét a földről. Telt ajkai közül apró vércsepp szivárgott, én pedig semmivel sem törődve töröltem le édes nedvét, melyet annyira imádtam és melyet annyira féltettem.

Egy pálcaintéssel felemeltem a földről kedvesemet, majd az ágyra levitáltam. Eközben persze lábam egy határozott rúgással késztette arra az ajtót, hogy végre becsukódjon.

- Ivan! Jól vagy? Kérlek nyisd ki a szemed! – suttogom kétségbeesve és szorongatom a kezét, hogy érezzem egyre gyengülő pulzusát. Hála Merlinnek legalább a szívével minden rendben. De nem értem az egészet. Mi történt vele, ki bántotta, és egyáltalán mi hozta pont az én szobámba?

- Ivan! Kérlek, szólj hozzám! Mond, hogy jól vagy.. ! Vagy legalább azt, hogy ki tette ezt veled!

A kétségbeesés egyre jobban eluralkodik rajtam. Szemembe könny szökik. Milyen hihetetlen pillanat is volt ez. A sós csepp mint egy lavina úgy tolta maga előtt az őrületet. Én pedig halkan zokogva térdeltem még mindig előtte.

Szeme csak lassan rebbent meg. Pont olyan volt, mintha egy lassított felvételt néznék  Pillái egy pillanatra megremegtek, majd szemhéja végre felnyílt. Persze hogy rögtön az arcába hajoltam. Fejem a mellkasára tévedt, hiszen hallanom kellett, hogy dobog a szíve.

Halkan krákogott egyet, majd elhaló hangon hozzám szólt..

- Lili? Hogy kerülök ide? – kérdezte

- Jöttél a saját lábadon, kezeden.. bár nem tudom hogy.. ! Ki tette ezt veled? És mi ez az egész? – kérdezem még mindig elég zaklatottan. Majd mit sem törődve ellenkezésével, ujjaival, melyek mindennél jobban el akarnak űzni, nem hagyom magam. Visszanyomom az ágyra, majd hála a házimanóknak pillanatokkal később már meleg vizes ronggyal itatom le arcáról a ráalvadt vért.

- Semmi.. senki.. tényleg, Lili, rossz helyen voltam rosszkor. Nincs semmi baj, csak hagy menjek a szobámba. Reggelre már nem lesz semmi bajom! – próbál engem győzködni. Természetesen nem hagyom magam. Máskor, máshogy még esetleg lenne esélye a menekülésre.. most azonban.. ez egyenlő a nullával. Sőt, inkább már a negatív felé közeledik.

Nem törődve vele egy határozott mozdulattal leszedem róla ingét, és tárom fel testének minden egyes porcikáját. Ha most ez nem egy ilyen helyzet lenne, akkor valószínűleg még a pír is kiülne az arcomra. Azonban.. a jelen helyzet ilyesmit egyáltalán nem tesz lehetővé. Mindenhol kék és zöld foltok, véraláfutás, vérző sebek. Szemem egyre jobban kinyílik, majd a sós cseppek, melyek arcomat már eddig is mosták immár teljes erővel megindulnak. Néhány fájdalom könny a lapos hason landol. Igaz nem látok teljesen tisztán, mégis belemártom a ruhát a meleg vízbe és átdörgölöm a véres testet…

Pár nappal később..

Szinte meglepődök mikor felébredek. Egy kiváncsi és szeretettel teli szempár néz velem farkasszemet. Igen, Ivan még mindig a szobámban, az ágyamban.. én pedig a fotelban. Nem akartam megzavarni álmait, gyógyulását, így nem is feküdtem be mellé.. nehogy valami baj történjen. Már napok óta alig alszok valamit, némi nyugalommal tölt el, hogy nézhetem lecsukott pilláit és egyenletes lélegzését. Szívemet mintha egy ököl szorongatná.. egyszerűen fáj hogy így kell látnom őt. Most azonban mellettem térdel, ujjai finoman kisimítanak pár tincset az arcomból.

- Jó reggelt! Már világos van, a húgom pedig nem sokára itthon. Mennem kell!

Szavai szinte egy másodperc alatt kijózanítanak. Hirtelen pattanok fel, mintha az álmosságot kitörölték volna a szememből, az elmémből.

- Micsoda? De hát.. nem mehetsz csak így el! Magyarázatot követelek! Én ápoltalak, én aggódtam érted már jópár napja és .. és nem hagyhatsz csak így itt Ivan Darishnikov! Megértetted???!! – mondom szinte sikítva és hagyom hogy szemeim ismét elhomályosuljanak. Ő nem érti mit éltem át, mennyire aggódtam.. nem teheti ezt velem, nem szórakozhat kedvére..! Arcára döbbenet ül reakciómat látva, majd magához húz. Vagyis húzna, ha hagynám. Azonban ez most nem az a pillanat. Belebokszolok a vállába – talán azért oda, mert ott épp nincs seb – ütöm, hogy legalább azt vegye észre nekem milyen fájdalmat okoz. Ivan arca még mindig komor.. tekintete melegséget sugároz szöges ellentétben kifejezéseivel. Karja bilincsként szorul körém és ölel magához végre. Mélyen belélegzem bőrének illatát, majd mit sem törődve vele, vagy éppen bármi mással zokogva hagyom magam szeretni..

Végre már mindennel tisztában vagyok. Ez nem egy olyan éjszaka.. és neki semmi baja. Közelebb lépek hozzá, majd ujjammal határozottan megbököm mellkasát.. nem is egyszer. Zöld szemeimet íriszeibe fúrom, lássa csak, vegye észre, hogy velem nem fog szórakozni. Kezem ezután a csípőmre siklik, immár úgy nézek rá, mint egy tanárnő. A probléma csak annyi, hogy konkrétan elég sokkal magasabb mint én.

- Hát idefigyelj Ivan Darishnikov! Egyszer már elmondtam, elmondom még egyszer! Többször nem teszem! Nem vagyok hajlandó miattad, az életed miatt aggódni. Úgyhogy legközelebb, ha bármi közbejön, leszel szíves szólni nekem! Utálom, hogy mindig kihozod belőlem a hárpiát.. !

Számat elhúzom arra a szokásos Liliás fintorra, majd tüntetőlegesen az egyik óriási fotelhoz sétálok.

Belehuppanok.. majd egy intéssel az előttem lévő apró asztalkára varázsolom a whisky-t, a teát, a kávét.. a hamutálat..

Ha esetleg Ivan nem követett volna engem, akkor még mindig morcosan ránézek és hellyel kínálom. Töltök magamnak, neki is.. ez a pillanat éppen elég fenséges ahhoz, hogy whiskyt igyak…

Ivan

Pipa rám, ez nagyon pazar. de inkább legyen dühös és taszítson el. Sokkal egyszerűbb lesz az egész. Mindkettőnk számára. Nekem mindenképpen. Nem szeretném ha elfajulnának a dolgok. Közelebb lépek hozzá és egyszerűen a szájára teszem a kezem.

- Befejeznéd egy pillanatra?  -lépek elé és teszek a piára vagy bármilyen más udvariassági formára.

Nyelek egyet, tekintetemet az övébe fúrom. De higgadt maradok és nem tükröződik a fájdalmam, mert bevallom férfiasan kurvára fájdalmas ez a egész. Ki kell tépnem a láthatatlan szálakat a szívemből amik hozzá kötnek. nem mehet ez így tovább. nem egészséges. Sem neki, sem pedig nekem. Nekem aztán rohadtul nem. Összezavarja az életemet.

- Kérlek. Hallgass meg és csak utána gyűlölj, rendben? - ha igent biccent leveszem a kezem az ajkairól.

- Mesélj nekem. - szólítottam fel és huppantam le mellé az ágyára.

Lábait maga alá húzva ült és egy könyvet lapozgatott, a helyemről nem tudtam kivenni, hogy mit olvashatott. Én már vagy negyedik vagy ötödik napja voltam rendszeres látogatója. Korrepetálás néven. Nem mintha bármiből is rosszul állt volna, de nem tudom. Így valahogy kényelmesnek tűnt a dolog. Nem hiszem hogy akármelyikünk is bánta volna a helyzetet.

- Nem ismerek tündérmeséket. - vetette oda foghegyről hűvösen.

Sóhajtottam egy nagyot. Lili az Lili marad. Kész, punktum.

- Kértelek valaha is hogy ámíts? - villantottam rá egy mosolyt.

Hallgatott, ő is sóhajtott egyet, majd könyvét félretéve, kezét átkulcsolva maga körül rám emelte a pillantását és már hangzott is a válasza.

- Nem. - határozott, lemondó nem.

- Akkor jó. - bólogattam. -Mesélj nekem. - vetettem fel újra a dolgot.

Ez kezdett valahogy rutinná vagyis inkább szertartássá válni közöttünk. Az abszurd és szenvedős témák. Csak azt az egy dolgot nem vallottuk be sosem. Túl könnyű lett volna. Talán ez volt a baj.

- Miért akarod hogy fájjon? - billentette félre a fejét és egyenesedett ki.

Jó kérdés. Ilyeneket mindig közbe tudott szúrni.

- Ez jelent nekem mindent. A fájdalom. Semmim nincs. Semmim nem maradt. - vontam meg a vállamat.

Nem a családomra vagy éppenséggel a "barátaimra" céloztam. Ő is tudta.

- Itt vagyok neked. - hallottam a máskor oly határozott hangját ezúttal lágyan, halkan csengeni.

Egy mosoly kúszott az ajkaimra. Persze, tudtam, ő mindig itt lesz nekem. Mennyire nem igaz ez.

- Te el fogsz hagyni. Ez nem. - nyújtottam felé a kezem és kezdtem el az egyik szőke tincset csavargatni.

- Soha nem hagylak el. - megjött a hangja, majdhogynem dühösen csengett.

Ezt is megmosolyogtam. Felkeltem az ágyról és az ablakhoz sétáltam. Nagyon drámainak tűnt akkor. Most is. csak nem értékelem már. Ő sem.

- De én ugyanezt megtehetem. Elhagyhatlak. - fordultam aztán felé.

Rám emelte a hatalmas, zöld szemeit. Mintha tompább lett volna a csillogás a tekintetében.

- Ivan... - nemlegesen rázta a fejét.

Nem mondtuk ki. Soha nem mondtuk ki. Soha nem is fogjuk. Nem tehetjük. Legyőzöttek lennénk.

- Élni fogsz. - szólaltam meg rekedten, igyekezve legyűrni a gombócot a torkomban. - Még mindig várok. - ültem le aztán vele szemben az ágyára.

Elfordította a fejét és csökönyösen a szoba másik pontját kezdte fixírozni.

- Mire? -újra a megszokott Lilia hangja csendült fel.

- A mesémre...

- Van egy-két dolog aminek nagyon nem fogsz örülni. - kezdek el fel s alá járkálni a szobában.

Hol kezdjem vajh? A szövetségnél vagy ott hogy lehet meg kell öljem őt? A kisebb rosszal talán. Közelebb lépek hozzá.

- Ígérj meg nekem valamit. Kérlek. Eddig bízhattam benned. Most se legyen másként. - fogom meg a kezét és vezetem rá az én karomra, ahol a szövetség jegye figyel.

Felhajtom a felsőm ujját, hogy a szemével is láthassa. Várok.

Lilia - Ivan 1. rész

Lilia

Szinte már úgy járok az üres lakásban mint egy kísértet. Semmi sem probléma, nincs előttem akadály. Átgázolok a széken, az asztalon..

Vagyis csak gázolnék..

A lábam fájón sajogni kezd. Ilyen ez, ha az ember annyira elgondolkodik, hogy egyszerűen képtelen arra figyelni hova is lép. Én pedig jelen pillanatban mindennel törődök csak a külvilággal nem.

Már napok óta nem láttam. Két napja küldtem neki a baglyot a pontos címmel és azzal hogy látni szeretném. Természetesen hamar jött a válasz egy kurta mondattal.. „Ott leszek!”

Hát nem könnyíti meg a dolgomat. Eltűnik és nem jelentkezik. Hagyja hogy halálra aggódjam magam miatta. Túlságosan ködösek a dolgok körülötte és igazán nem tetszik az, hogy képtelen volt válaszolni a múltkor a kérdésemre. Pedig nem volt bonyolult kérdés.. annyit kérdeztem hogy mi van vele..

Még mindig feldúltan rohangálok, lassan teljesen megőrülök. Megállok a szoba közepén, majd egy mély sóhaj után immár őrületmentesen sétálok a konyhai pulthoz.

Whisky repül a kezem elé, majd a cigarettám felparázslik…

- Irina! Irina gyere már! El fogunk késni.. mindjárt takarodó! Tudod, hogy nem érdekel általában, de most már csak ez az egy húzásom van.

Magyarázok emelt hangon szőke fürtös barátnőmnek. Kezdem elveszíteni a nyugalmamat. Ha nem mozdul ki abból a mosdóból pillanatokon belül, én tuti biztos hogy megátkozom. Ledermesztem és úgy fogom átlebegtetni a szobánkba. Hangosan kopogok az óriási ajtón, majd egy halk szót kapok válaszul, mely tudatja velem.. mindjárt elkészül és mehetünk.

Gyors ütemben dobolok a lábammal az ajtó előtt.. egészen addig, míg egy hatalmas árnyék rám nem vetül. Arcom kissé eltorzul, majd egy hirtelen mozdulattal megfordulok, hogy lássam ki van mögöttem. Pálcámat rá szegezem, hiszen bármi megtörténhet.

És megtörténik..

Belenézek a legcsillogóbb íriszekbe, amit valaha láttam. Kissé eltátom a számat, úgy hallgatom a prefektus kijózanító szavait..

- Takarodó van, mit keres még mindig a folyosón?!

- Várok valakit! – felelem egy fokkal erőteljesebben, mint szeretném. Mondjuk az erőteljesebb szó nem elég kifejező.. inkább csak úgy odavetem neki! Gyönyörű arcán átszalad egy gúnyos mosoly, és már látom a szemeiből, hogy ezt nem fogom megúszni.

Vagy mégis?

Halkan nyikordul a mosdó ajtaja mögöttem, majd Irina végre megérkezik. Pont időben!

- Ivan! Mit csinálsz itt? És ti ismeritek egymást?! Dejó! Akkor..

- Nem ismerjük egymást – mondom barátnőmnek zordan, majd villogó szemekkel meredek a gyönyörű idegenre.

- Lilia Volkov! – nyújtom felé a kezem, nem véletlenül. Immár egy kellemesebb mosollyal nyúl ujjaim után, és lehel azokra édes csókot.

- Szóval te vagy az…! A húgom megmentője! Ivan vagyok …*

Ujjaim között lassan teljesen elég a cigaretta. Egy finom mozdulattal elnyomom a hamutálban, majd kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat. Ujjaim zongorázni kezdenek a pulton, majd megtalálják az előbb már félig elkortyolgatott alkoholt.

Kezdek ideges lenni.

A baj az, hogy ez már nem az aggódás, ez már a düh.

Lassan lemegy a nap, és ő még mindig sehol.. Vajon minden rendben van.. ? 

Ivan

Hoppanálhattam is volna, de most szükségem van arra a kis időre amit a sétával nyerek, hogy összeszedhessem a gondolataimat. Totális káosz uralkodik a fejemben és nem tudom mi a rosszabb. Az, hogy látom miért van ez, vagy pedig az hogy nem is akarok ellene tenni igazából. Lili háza elé érek. Csak be kéne nyitnom. De még nem akarok. Vagy nem merek. A kettő között ég és föld a különbség...

Odakinnt veszettül hullt a hó. Mint általában mindig itt mifelénk. A vadászházban voltunk. Én, Lilia, Irina meg még pár ismerősünk. Bulit szerveztünk, de ez igazából csak egy ürügy volt az ivászatra. A többiek részéről legalábbis. Én is nagyon a pohár fenekére néztem, mert már nem igazán tudtam kontrollálni a gondolataimat. Nem tudom Lilia mennyire volt becsípve, de nem is érdekelt. Fejemet az ölébe hajtottam, és csak a tüzet bámultam a kandallóban. Aztán megéreztem hogy ujjaival a hajamba túr. Nem mozdultam. Aztán megszólalt.

- Gondoltál már a halálra? - tudakolta. Nem feleltem. - Ivan, szoktál a halálra gondolni? - nem tágított a kérdés mellől.

- Igen. - feleltem rekedten és ezután a kis szócska után mintha csak valami zsilipet húztam volna fel buggyantak a szavak ki a számon. - Hiába is hazudnék mást. Állandóan ezen jár az agyam. A halálon. A saját halálomon. - nem is sejthette milyennyire is közel voltam én nap mint nap a halálhoz. Ha csak valamit is rosszul tettem volna...

- Félsz? - fogalmam sincs miért mentem bele ebbe a beszélgetésbe. Felkeltem és szembefordultam vele. Szédelgett velem a világ, de ő a biztos pont volt benne.

- Rettentően. Az egyetlen úticél ahonnan nincs visszaút. - megfogtam a kezét, hagyta.

A zöld szeme természetellenesen csillogot, ahogy valószínűleg az én tekintetem sem tükrözhetett teljes józanságot.

- Ez megrémít? - csak bámultam rá.

Egy terhes sóhaj szakadt fel a mellkasomból. Kezdett az egész valahogy nem tetszeni. Nem tudom miért. Talán egy határt készültünk átlépni.

- Csak az hogy el kell hagyjalak. Csak ez. Minden mást könnyebben eldobnék. Elfelednék. Kivéve téged. - ó igazság, mard szét a torkom.

Nem késlekedett a válasszal. És nem volt kevésbé Liliásabb mint lenni szokott.

- Hazudsz. Most is ugyanúgy hazudsz mint mindig. Ahogyan egész életedben. Miért lenne most másképp? - csattant fel.

Nem tudtam mit válaszolni. Én kérdeztem. Beteg játék volt ez.

- Gondoltál már a halálra Lili? - lassan forgott a nyelvem.

- Miért nem mondod ki? - csuklott el a hangja.

Nem akartam megérteni hogy mire gondol, pedig nagyon is tisztában voltam vele.

- Szoktál a halálra gondolni? - játszottam le ugyanazt a kérdéssort.

- Csak egyetlen egyszer. Kérlek. - soha nem hallottam ezután könyörögni semmi másért. Senki másnak. Égett az arcom.

- Félsz? - erőltettem alkolholfátyolos agyamra higgadtságot.

- Ne csináld ezt. Velem ne csináld ezt. - dühödten fúrta íriszeit az enyémekbe.

Közelebb hajoltam hozzá és centik választottak el az ajkaitól.

- Ez megrémít? - már nem igazán a halál témájánál tartottunk.

- Igen. - hajolt ő is közelebb.

- Hazudsz. - szinte már az ajkaiba motyogtam bele a szavaimat.

- Tudom. - mondta ő és ...

Irinka hangos nyögéssel csörtetett közénk.

- Ivan..ez..ez nagyon erős vodka volt.

Nem, nem öltem meg. Hálát adtam neki. Tényleg. *

Beléptem az ajtón. Idegesnek tűnik. Nem csodálom. Nem voltam valami közlékeny vele az elmúlt napokban.

- Lili? - dobom le a talárom az egyik székre. - Sajnálom a kését. - meg úgy mindent, de komolyan.

Nem húzhatom tovább az időt.

//* A dőlt betűs részek emlékfoszlányok a múltból //

10 évvel később - Day - Darren 3. rész

Day

Ujjai, azok a becéző, finom ujjak, melyek oly hosszúak és gyönyörűek, mint egy zongorista keze. Melyek annyi gyönyört, s annyi fájdalmat okoztak már, most a nyakamra futnak, kitapintva a gége finom, s könnyen eltörhető porcát, simítva a selymes, hófehér bőrt, s bár egyre erősebben szorít, s a levegő kezd teljesen kiszorulni a tüdőmből, mégis izgat ez a kialakult szituáció. Legyen az bármennyire is erőszakos, s megalázó, s más nő egy ilyen helyzetben nem hogy elgyengülne, hanem halálra lenne rémülve.

Szavai akár a kígyóméreg. Fröcsög, rágalmaz, megvádol, kioktat, s újra csak érezteti velem, nekem valójában nincs is helyem az Ő életében. De akkor miért van itt? S miért nem hagy elmenni? S ha csak egy kicsit is szeret, miért nem vallja be, miért nem volt a tíz év alatt sem túl sok jó szava hozzám? S én miért nem tudom egyszerűen csak elhagyni, és miért nem tettem már meg ezt sokkal korábban? Franciaországban maradhattam volna, nem is lett volna szükséges, hogy hazajöjjek, mégis megtettem. Mert látni akartalak.

- Igen, kurva vagyok, de legkevésbé sem az általad lenézett szakmámban, amelyet mások a semminél sokkal többre tartanak, nem. Én a Te lotyóddá váltam, akit dróton rángathattál mindezidáig, s mindent eltűrt, csak azért mert szeretett.. – sziszegem, és érzem, hogy a maradéknyi szín is kiszalad az arcomból, ahogy a levegőm fogytán van. S miért mondtam múlt időben? Miért hazudtam arról, hogy szeretem? Már nem is gondolkozom, mit ejtek ki a számon, csak egy valamit akarok, amit eddig még soha. Azt, hogy fájjon neki. Érezzen valamit, csak egy minimális veszteséget!

- NEM! Nem akartam hallani a Te szádból, hogy mást veszel el, és nekem nincs helyem az életedben, a jövődben. Nem akarom hallani, hogyan zársz ki újra. Pont olyan gyáva vagyok, mint Te, mert félsz attól, hogy mit mondanak Rólad az emberek, holott ez már rég nem számít! –

Amikor tavaly az egyik újság címlapjára kerültem, boldog voltam. Nem egy új kollekció ruhadarabjaival, és nem is holmi pletykával, nem. Az év legszebb és legsikeresebb üzletasszonyának választottak meg, ami nagy elismerés volt számomra, és egy visszajelzés a külvilágtól. Jól csinálom, amit csinálok, és csak így tovább! De az örömömmel egyedül maradtam, mert Darren rá sem nézett az újságra, vagy a háromoldalas cikkre. A gyászával volt elfoglalva, és engem még csak látni sem kívánt. Ha egy egész ország sikeresnek tart, és gyönyörűnek, Ő miért nem? Miért látja még mindig bennem azt az utolsó drogos lotyót, akit az iskolában ismert meg, miért?

- Évekkel ezelőtt megfeleltem volna neked, a szüleid kívánalmainak.. – nyöszörgöm halkan, emlékeztetve arra, hogy egykoron jegyesek voltunk. Még kisgyermekeként, ami talán nem is számítana, de nekem igen. Nagyon is.

- Ne! – kapom az ajkaim elé a kezem, mintha csak a feltörő sikolyomat akarnám tompítani, ahogyan az öreg férfi felé lendíti a pálcáját, s egyszerűen megöli. Gondolkodás nélkül, hidegvérrel. A vér meghűl az ereimben, s döbbenten, könnybe lábadt szemekkel nézem a testet, mely összecsuklik, és az élet utolsó szikrája is kihuny a szemeiben. Szerettem Johnt, pont úgy, mint a többi alkalmazottat. Ők kedveltek engem, s sokszor oltalmaztak, sokkal inkább, mint az előttem álló férfi. Mégis ebben a percben sem érzem azt, hogy undorodnék a másiktól, hogy megvetem a tettért, mert nem teszem. Pedig ez lenne a helys, ez lenne a normális.

- Erre semmi szükség nem volt! Ha büntetni akarsz, engem büntess! Ha ölni akarsz, az én életemet oltsd ki, ne más, ártatlan emberekét! - Állom a tekintetét, és nem mozdulok egy centit sem, csak döbbenten nézek rá. Sokszor még most is eljátszadozom a gondolattal, hogy egyszerűen csak véget kellene vetni az életemnek, és ha Ő nem teszi meg, akkor majd más. Vagy nekem kellene összeszednem a bátorságom, s végre pontot tennem az ügy végére.

Elém lép, s megragadja a hajam, én pedig a karjába kapaszkodva botladozok utána, ahogy elkezd az emeletre ráncigálni, a hálószobám felé, miközben magából kikelve üvölt velem.

- Ha te elvehetsz más nőt, akkor én is megtehetem, hogy máshoz megyek hozzá! Nem akarsz, nem kellek neked, beismerted! Pont ugyan olyan jogom van egy új életre, mint neked Darren Gregory White! – szájalok vissza, még csak nem is veszem halkabbra a hangom, hanem üvöltök vele, elkeseredetten, harcolva a feltörő érzéseim ellen.

Hirtelen a hálószobában találom magam, ahogy belök az ajtón, s még meglépni sincs időm, hiszen karjai a derekam köré fonódnak, s magához ránt. Felsóhajtok, pont úgy, mint aki élvezi, s ez még csak nem is hazugság. Hiszen valóban élvezem testének közelségét, érintéseit, melyeket szomjazok, legyen akármennyire is keserű, durva vagy éppen figyelmes és finom. A gombok kioldásra kerülnek, a blúz pedig lekerül rólam, s én magam gyűröm félre, s le legyen útban. A fekete csipkés melltartó, mely erős kontrasztot alkot hófehér bőrömmel, letépi, s immáron félmeztelen vagyok, a fejem pedig kissé hátrahajtom, ahogyan újra a hajamba kap. Megremegek a körmei által okozott édes fájdalomtól. A szoknyát feljebb gyűri, s a harisnyatartó, no meg a csipkés harisnya az, ami láthatóvá válik. Engedékenyen, szánalmas módon felkínálkozva tárom szét a lábaimat, és felnyögök, ahogyan belém hatol, s testünk durva lökések által válik eggyé. Mintha csak hazaértem volna, s végre megtaláltam azt, amit eddig kerestem, s immáron megnyugvásra lelhetek. Marokra gyűröm a vörös selyemágynemű anyagát, s újabb kéjes nyögések sorozata szakad fel belőlem, ahogyan ajkai a nyakamra találnak. Vele együtt mozdulok, tekergetem csípőm, akár a kígyóbűvölő. Tudom, hogy szereti, ha ezt csinálom. Bezsong tőle, s egyenesen megőrjíti. Jobommal felnyúlok hozzá, a fejéhez, s beletúrok világos tincseibe, majd megmarkolom őket, miközben a hátammal a felsőtestéhez simulok.

- Darren.. – szinte extázisba esve suttogom a nevét sóhajokkal, és nyögésekkel cifrázva, zihálva, pont olyan szerelmesen, mint az első éjszakánkon. Ezt a csatát teljességgel elvesztettem..

10 évvel később - Day - Darren 2. rész

Day

Bizton állíthatom, hogy ismerem már Őt. Szinte magamban számolok vissza, s várom azt, hogy berobbanjon. Ostobának tart, ebben biztos vagyok. Azt hiszi, nem vettem észre a kertben ólálkodó alakokat. Emberek? Nem, animágus aurorok, kis tanoncok, akiket bármivel meglehet bízni, hiszen egy csettintésre ugranak. A faágakon ülő madár, a bokor alatt heverésző macska, a túloldalon fakárt csóváló kutya.. figyeltet. Engem, a házat, hogy mikor térek vissza, s mikor tud számon kérni rajtam mindent.

Hangos csattanásokkal, s ajtócsapkodásokkal teli hangzavar közepette érkezik meg, és lép be a nappaliba, én pedig elnyomva a cigaretta csikkjét, pillantok fel rá. Elpirulok. Akármennyire is erőlködöm azon, hogy ne tegyem ezt, ne kerüljek a hatása alá, elég csak megjelennie, s máris hevesebben dobog a szívem, a vérem pedig felpezsdül, hófehér bőrömön pedig rózsabimbóként nyílik ki a pirosság. Csend. Nem felelek semmit, csak némán nézem Őt, várom, hogy minden dühét rám zúdítsa, s egyszerűen csak a földbe tiporjon. Elém lép, s megragadva a karjaimat, azoknál fogva ránt fel magához. Pofon. Csattan, mint egy nyomatékot nyerve az elhangzott szavaknak. Az üres csésze egyszerűen csak kiesik a kezemből, s földet érve törik ripityára. Nem érdekel. Nem érdekel mennyire értékes s antik, a szívem sokkal inkább, mely pont így hullott darabokra mint a kávéscsésze, s ezt nem lehet egy új ketyegővel pótolni, nem lehet egy Reparoval meggyógyítani.

- Jenny, menj fel a szobádba. Most. Mára végeztél. – utasítom a házvezetőmet, hisz tudom, hogy csak egy hajszál választja el Darrent attól, hogy öljön. Akkor már inkább én legyek az, mint egy olyan ártatlan ember, aki éppen csak belecsöppent a zűrzavaros életembe. Miután Jenny szófogadóan elmegy, és a léptei is elhalnak, emelem tekintetem újra A férfira. A nagybetűs férfira, aki mindig is ezt a helyet fogja elfoglalni az életemben.

- Mégis miféle magyarázatot vársz? Talán az újdonsült jegyesed nem dobja fel eléggé a hétköznapjaidat ahhoz, hogy engem nélkülözni tudj? – kérdezem halkan, de annál határozottabban. Nem akarom felemelni a hangom, s nem akarok vele tiszteletlen lenni, de érzem, bármennyire is igyekszem, ezt nem fogom tudni megtenni. – Ha nem lennél, én megszűntem volna létezni akkor s ott a sikátorban, igen. Tudom. Tisztában vagyok vele. S mást sem tettem az elmúlt években, mint köszönetet mondtam neked, s hálát adtam az égnek azért a szerelemért, amit irántad érzek, s hogy erőt ad nekem a folytatáshoz. –

Ezen nincs mit vitatni, minden ami vagyok, s minden aki vagyok, azt neki köszönhetem, de vajon mindaz, amit én tettem Érte, említést sem érdemel? Megpróbálok kiszakadni az öleléséből, de hiába ficánkolok, mindez teljesen hasztalan. S most, ahogy ránézek, inkább csókra nyújtanám a szám, mintsem hogy veszekedjek vele, de nem.. ezt nem tehetem meg, ezt nem bocsáthatom meg neki!

- Soha nem leszek elég jó igaz? Soha nem leszek NEKED elég jó, soha nem fogok megfelelni a kívánalmaidnak, hm? Mindent érted tettem az elmúlt években, mindent! Minden lépcsőfokot úgy tettem meg, hogy tudtam, azzal hozzád kerülök majd közelebb, s most.. most eljöhetett volna a mi időnk! Mert én azt hittem, ami közöttünk van különleges.. hogy nincs még egy ilyen a Földön! – már a legkevésbé sem vagyok olyan nyugodt, hogy csak halkan suttogjak neki, s ahogy belelovallom magam a mondanivalómba, úgy válok egyre hangosabbá. – Aznap reggel azzal a tudattal keltem fel, hogy ma majd biztosan megkéred a kezem, hiszen biztosan érzel irántam valamit, és a tíz év alatt kialakult közted és köztem egy erős kötődés. S erre mit látok a Reggeli Próféta címlapján? Eljegyeztél egy MÁSIK NŐT!! Miért Darren? Már mindent elértél, nincs szükséged érdekházasságra, akkor miért? Érzel valamit iránta? Igen? Valld csak be Darren, most már úgy is teljesen lényegtelen. Új életet akarsz, hát megkapod! Nem fogok az utadba állni. Magyarázatot kérsz Tőlem? Minden további nélkül! -

Majd felemelve a bal karom, mutatom meg a kezem, s az eljegyzési gyűrűm, amely nem egy feltűnésmentes darab, a hatalmas gyémántkővel a közepén.

- Eljegyeztek. Én pedig igent mondtam. Mert neki megfelelek, Ő nem gondolja azt rólam, hogy egy eltaposnivaló féreg vagyok, egy kiégett modell. S nem a sznobizmus határozza meg az életét, holott nemesi címmel rendelkezik, s felsőbb körökben mozog. Ha neked nem kellek, akkor majd másnak fogok Darren, Te pedig éld csak a kis eltervezett életedet azzal a vöröskével! S tudod mit? Nyugodtan képelj csak fel, verj össze! Mutasd meg, mennyire nem tartasz semmire, s mennyire nem tisztelsz! Legalább megszilárdítod az elhatározásom. Amint eladtam a házat, és a részvényeimet, elköltözöm, s nem csak Londonból, Angliából is, hogy minél messzebb kerüljek TŐLED! -

Tajtékzom a dühtől, s megint megpróbálom ellökni magamtól, mert az lenne a legjobb, ha már most azonnal távolabb kerülnék Tőle, mondjuk a szoba másik végébe.

- Elnézést Miss Whitehorn, furcsa hangokat hallottam, minden rendben? – lép be váratlanul az ajtón az idős komornyik, s sötét tekintettel méregeti Darrent, mint aki kész arra, hogy neki ugorjon egy nála sokkal erősebb s fiatalabb férfinak csak azért, hogy megvédje a ház úrnőjét, akit már oly régóta szolgál.

Darren

A történtek ellenére egészen jól viseli a helyzetet. Tűri, hogy felpofozzam, majd már-már teljességgel kimért hangon küldi a szobájába a cselédet. Tisztában van a helyzet súlyosságával, úgyhogy nem tesz semmi meggondolatlanságot. Tudja nagyon jól, hogy jelen helyzetben képes vagyok arra, hogy öljek, akár még őt is megölném, ha nem szeretném, legalább egy kicsit.

Kezem a rázogatás után a nyakára siklik, szinte már teljes őrültként meredek az arcába villogó szemekkel. Ujjaim egyre erőteljesebben fogják, úgy, és annyira, hogy érezze, hogy egy rossz mondat, egy rossz mozdulat és kitöröm a nyakát. Persze ő mindezzel nem foglalkozik, már miért is foglalkozna. Mindig is meggondolatlan volt. Ő volt Day, akit bármire rá lehetett venni, aki bármilyen helyzetben mellettem állt, még akkor is, ha már más az ő helyében régen elmenekült volna. Tehát egyáltalán nem csoda, hogy így viselkedik. Mondatai felbőszítenek. Sőt mi több, egyszerűen olyan dühöt érzek, mint amilyet már nagyon régen, akkor, mikor a Nagyúr Crucio-val büntetett a vöröske miatt. Ez nem ismétlődhet meg!

- Hogy nem vagy nekem eléggé jó? Nos igen! Nehogy azt hidd, hogy nem tudom, hogy mi mindent tettél értem! De hol van ez még mindig mindahhoz, amit te kaptál tőlem? Szerinted ennyi idő alatt, és azzal hogy örököltél, elértél annyi mindent, hogy az számomra mérvadó legyen? Elmentél modellnek! Na és? Mi van akkor? Egy könnyű utat választottál, egy olyan lehetőséget, melyben igazából nem nagyon kellett megküzdened semmiért sem! Értem én, hogy ez a számodra mennyire sok minden, de ha nem tévedek, a kurvaságot sem sok választja el a modell szakmától. Hagy döntsem már el én lehetőleg, hogy mi az, amit értékesnek találok! Nem te fogod nekem megmondani, hogy milyen legyen az értékrendem! És ha már itt tartunk, nem szeretem. De mit tudsz te rólam? Mondd, mit? Hiszen még csak meg sem hallgattál! Szerinted csak egy kis légyottra akartam veled találkozni? Szerinted csak azért? Nem küldtem eléggé hivatalos levelet ahhoz, hogy végighallgass? Nem??

De mondjuk úgyis lényegtelen, hiszen te csökönyös és sértett kislányként elrohantál. Még csak a magyarázatot sem hallgattad meg, hogy mit miért teszek! Végül is igazad van! Már ebből is látszik, hogy még mindig ugyanolyan gyenge vagy, mint amilyen voltál, egy kis liba, aki egyszerűen képtelen arra, hogy megküzdjön a gondokkal, és úgy mindennel. Hiszen ha egy ennyi elől elfutsz, akkor mégis hogy akarod felvenni a White nevet? Hogy lennél így méltó feleségem? Talán nem véletlenül gondolkodom úgy, ahogy gondolkodom, nem gondolod???! – fröcsögöm, majd még mindig nagyon erősen tartom a nyakánál fogva. Egészen addig, míg meg nem pedzegeti a témát, hogy férjhez megy, hogy megkérték a kezét. Azt hiszem ennél nagyobb sértést nem is követhetne el az irányomba. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, azt, amit mond, talán ezért sem reagálok először.

Kezem még mindig a nyakán, a szavak nem tudnak maguknak utat törni, majd megérkezik egy idegen is, aki sajnos éppen rosszkor volt rossz helyen. Pont, mint egy zombi, úgy cselekszem. Kezem egy pillanat alatt előkapja a pálcámat, majd a gyilkos átok, zöld csíkot húzva megállapodik az idős férfi mellkasán. Hát megtettem, ismételten, ráadásul úgy, hogy tényleg nem akartam. Újabb bűbájt mormogom, majd a pálcám segítségével egy gombbá varázsolom a holttestet. Pont jó lesz ahhoz, hogy biztos helyre tudjam tenni, és hogy soha senki ne találja meg. Ebben a pillanatban elengedem „szerelmemet” majd egy lépést hátrább lépek. Arcát fürkészem, lélektükreiben az igazság után kutatok. Azonban csípős válaszai és kitágult orrcimpái láttán rá kell jönnöm, igazat beszél. A gyűrűre nézek, mely szemem elé kerül, majd agyamat ismét elönti a lila köd. A hajánál fogva ragadom meg, majd húzom egészen a szobája felé.

- Soha nem leszel más felesége! Ezt nem teheted! Nem engedem! Nem érdekel, hogy mekkora gyűrűt vett neked, hogy mennyire van érted odáig. Te soha nem fogod őt szeretni! Sem őt, sem a pénzét! SOHA! Te ENGEM szeretsz…!!!

Egy határozott mozdulattal lököm be a szobába, majd sietve lépek utána. Kezem elkapja a derekát, majd erővel tolom az ágyhoz. Egyetlen szó nélkül lépek mögé majd markolom meg formás melleit. Beszívom a nyaka körül lebegő parfüm illatot, hajának friss aromáját és a vágy azonnal elönti testemet. Őt akarom, közel akarok kerülni hozzá, annyira, amennyire csak lehet. Simogatni, szeretni akarom… talán ez az a pillanat, mikor az idegesség ismételten magával ragad. Nem érezhetek ilyet, nem tehetem… viszont egyszerűen meg kell neki mutatnom, hogy nem tehet ellenem semmit sem. Neki én vagyok a minden, az etalon. ÉN kellek neki, és nem az a másik. A teste úgysem tud hazudni.

Már-már erőszakkal markolom meg egyik kezemmel a haját. Még mindig háttal áll nekem, én pedig az ágyra döntöm. Másik kezem eközben letépi az apró gombokat a blúzról, majd mikor háta és felsőteste szabaddá vált, egyetlen mozdulattal tépem le róla a csipkés melltartót is. Körmeimet testébe vájom, egy határozott mozdulattal – és egy kézzel - húzom le a sliccemet és teszem szabaddá lüktető férfiasságom. Egy pillanatra elengedem haját és húzom fel a derekára szoknyáját. Bugyiját sietősen félre tolom, és pont úgy hatolok belé, mint egy állat… Nyersen, keményen, vadul…

Csak az aktus a lényeg, az hogy megmutathassam neki, én vagyok az, akire szüksége van, akitől tényleg beindul.

Ajkaim közül felszabadul az első hörgés és én már nem is kontrollálom magam… egyszerűen és vadul kezdem el a nyakát csókolni, harapdálni. Azt akarom, hogy érezzen, hogy tudja, tőlem függ!

Életet adtam neki, tehát el is vehetem azt.. 

10 évvel később - Day - Darren 1. rész

Day

Nagyot nyújtózva az ágyneműk között, nyitottam fel a szemeim, és.. mosolyogtam. Ámbár egyedül voltam, a reggelt mosolyogva köszöntöttem. A kék égbolton izzó napot, a bárányfelhőket, a hálószoba ajtaján belépő szobalányt, aki a reggeli postát, újságot hozta nekem ezüsttálcán, természetesen egy csésze frissen főtt gőzölgő kávéval egyetemben. Mosolyogtam, s sugárzott rólam a jókedv, a boldogság! Egy olyan érzés, mely igen csak ritka vendég volt nálam, és nem sűrűn tette tiszteletét. Ma este meglátogat Ő.. nem mintha ez afféle újdonság lenne, hiszen az én házam az Övé is, minden ami az enyém, az Övé is, ahogyan jómagam is Darren tulajdona, senki másé. Most viszont más lesz. Vacsorára ígérte az érkezését, és azt írta, beszélni szeretne velem. A levél hangvitele komoly volt, így biztosan ilyen témáról is lesz szó, hiszen nem emelte volna ezt külön ki, ha nem érezte volna szükségességét. Megborzongtam, s egész testemet furcsa, de annál kellemesebb bizsergés járta át. Maga a gondolat, s az, hogy a fülemben hallottam érdes hangját, s magam elé képzeltem a vonásait, a sokszor kifürkészhetetlen kék íriszeit, s azt a jellegzetes hűvös illatot, mely a nap minden percében körüllengi.. teljesen bezsongatott.

Pont olyan heves szerelmet és vonzalmat éreztem iránta, mint tíz évvel ezelőtt. Ez pedig soha nem halványodott, még csak egyetlen pillanatra sem. Ahogyan Ő ott volt végig mellettem, amikor a tiltott szerekről leszoktam, úgy viszonoztam ezt, s nyújtottam neki egy menedékhelyet az eltelt évek során. Teljesen mindegy volt, hogy gyötöri e a bánat, vagy dühös, esetleg boldog, de lehetett szó a harc során szerzett sebesülésről is, ide mindig jöhetett, hisz mindig tárt karokkal vártam. Érte éltem, senki és semmi másért. Mindennap Ő lebegett a lelki szemeim előtt, s a tökéletes kép kialakítása, hogy méltó párja lehessek egyszer majd, ha arra kerül a sor.

Elvett egy nőt, egy szőkét, sok pénzzel, magas családi ranggal, sok kapcsolattal s befolyással még évekkel ezelőtt. Ez a nő volt az, akinek karikagyűrűt húzott az ujjára, s akivel megjelent a nyilvánosság előtt. Én pedig a titka voltam, az a bizonyos titok, akivel a legőszintébb lehetett mindig és mindenkor, és soha nem kellett megjátszania magát. Fájt. Borzasztóan fájt, amikor elvette azt a másikat, de nem tehettem ellene semmit. Nem voltam méltó arra, hogy a nevünket egy lapon említsék. Akkor még. Évekkel ezelőtt. Hosszúévekkel ezelőtt.

Elhatároztam, hogy kiépítem a lehető legtökéletesebb képet magamról a varázstársadalom krémjében. A Whitehorn nevet újra tisztára mosom, s én is jobb ember leszek. Jobb nő, jobb társ, egy olyan valaki, akit bátran felvállalhat az ember! Miatta. Miattad szerelmem, senki másért. S az első lépést nem is én tettem meg eme nemes cél felé, csak később világosodtam meg, miféle szent célt is kell kitűzzek magam elé. A drogok elhagyása után nem sokkal fedezett fel egy városi séta során James McHamon. Azt mondta különleges vagyok, gyönyörű, csodaszép, és híressé tesz engem! A varázs napilapok, hetilapok címlapján fogok szerepelni, reklámokban, plakátokon! Rendezvényeken fogok részt venni, s valóságos sztár leszek! Nem hazudott, valódi modellé tett engem. Kilátástalan s céltalan életem egy csapásra megváltozott. Ahogy a soha még csak meg sem álmodott karrierem szárnyalt, a családi vagyonra is szert tettem, hiszen a szüleim tragikus módon elhaláloztak. Baleset. Ezt írták a napilapok, egy tragédiába torkolló hajókázás. Szerintem pedig sokkal inkább gyilkosság volt az, ami a vesztüket okozta. Amikor annak idején megszöktem otthonról, az anyagi helyzetük több mint katasztrofális volt. Jómagam is megrökönyödtem azon, hogy az évek alatt ismételten megszedték magukat, hála a jó üzleti befektetéseknek, és hogy édesanyám nem engedte a szerencse-játékfüggő apámat a pénz közelébe sem. A végrendeletüket Zebediah halála után megsemmisítették, s arra készültek, hogy majd egyszer újat fognak fogalmazni, amiből persze engem, mint hálátlan gyermeket, kihagynak. Nem így lett. A hirtelen jött halál megakadályozta őket abban, hogy teljesen kihagyjanak az örökösödésből, így minden egyenes ágon rám szállt. Valahol ekkor történhetett az, hogy Darren más nőt vett el feleségül, ami számomra józanító pofonként hatott.

Tovább növelve a szakmabéli sikereimet, befurakodtam az aranyvérűek elit de annál mocskosabb körébe, Darren körébe, ahol azt a szőkét is megismerte. Jótékonysági rendezvényeken vettem részt, buzgón adakoztam, a pénzemet pedig megsokszoroztam a befektetők segítségével. Hogy befolyásosabbá váljak, a Reggeli Próféta tulajdoni jogának egy részét felvásároltam, s egyéb más projectekbe is belefektettem a pénzem. S hogy hol tartok tíz év elteltével? Végre van nevem, elismernek, s talán félnek is kissé, hiszen az én kezemben van az, mit olvas a társadalom. Visszavonult divatmodell lettem, akinek a nevéhez nem egy kollekció is fűződik, s akinek saját modell iskolája van, hiszen nem csak a muglik vevők a pompára és a csillogásra! Ebben olyannyira kinőttem magam, hogy még Párizsban is pontosan tudják, ki az a Daylene Whitehorn…

Azzá a nővé váltam, akivé akartam, és most…! Most úgy érzem, elérkezett végre az a perc, amelyre olyan régóta vártam. Alig féléve hunyt el Darren felesége, a szőke. Súlyos kezelhetetlen betegsége volt, ami elvitte. Természetesen mindeddig fel sem hoztam a témát Darrennek, hogy talán végre vállalhatnák nyilvánosan is a kapcsolatunkat, elvégre most már hivatalosan Ő is szabad, s mindent elért már, pénzt, hatalmat és hírnevet! Rendkívül befolyásos ember lett, és nem szorul rá holmi érdekházasságokra, mint annak idején. Változtunk. Mindketten. S most már kész vagyok. Teljesen kész vagyok! Neked.. készen állok rád.

Igen, kerültem ennek a lehetőségnek a felhozását, hiszen a gyász időnek, annak a hat hónapnak le kellett telnie. Természetesen nem kötelező érvényű ez a dolog, de az íratlan szabályok sokszor fontosabban az aranyvérűek körében, mint bármi más. Viszont a lejáratának már két hónapja.. s tudom. Egyszerűen csak tudom, annyira biztosan érzem a kis szívemben, hogy ma este végre megfogja kérni a kezem! Mosolygok. Kezem a mellkasomra teszem, hiszen a szívem majd kiakar ugrani a helyéből, miközben az üres kávéscsészét a tálcára teszem, ahogyan a gyorsan átfutott leveleket is. Elvégre mi más az a halaszhatatlan dolog, amiről beszélni szeretne velem ma este?

Az újságot a kezembe véve állok fel, majd indulok a fürdőszoba felé, hogy a már elkészített fürdővízbe feküdjek, amikor is a címlapra esik a pillantásom, és a nagy, színes és mozgó képre.

- Nem.. – suttogom remegő ajkakkal, s tágra nyílt szemekkel. Újra és újra elolvasom a főcímet „Az aurorparancsnok újra nősül!” mintha a fekete betűk a képembe nevetnének. A képen pedig.. ujjaimmal megérintem a mosolygó arcot, az arisztokratikus vonásokat, a vállait, melyet a fekete frakk még inkább kiemel. Folyamatosan az előtte álló vörös szépséget nézi, s a zsebéből előhúz egy bársonydobozt, majd amikor a lány örömmel igent mond neki, az ujjára húzza. – Nem.. nem, ez nem lehet. -

„Már régóta pusmogtak arról, hogy Mr. White és Miss Dreeman között több van, mint munka kapcsolat.” Hiszen a címlap képéhez miért ne társulna részletes leírás is? „A Minisztérium által rendezett rendezvényen tegnap este nagy nyilvánosság előtt kérte meg a fiatal szépség kezét, aki természetesen kitörő örömmel fogadta a hírt. Az egész társadalmunk nevében mondhatom, hogy nagy örömünkre szolgál az, hogy Mr. Whiteot a felesége tragikus halála után újra megtalálta a szerelem.”

- Neeeeem!!! – sikoltom, miközben összetépem az újságot, de ez a legkevésbé sem elég, hogy azt a mérhetetlen fájdalmat és csalódottságot, s mérget kifejezhessem. Vörös, s végtelenül sűrű köd ereszkedik az agyamra, a szemeimre, és mint egy dúvad, fordulok meg, és egy lépéssel a fésülködőasztalomnál teremve, karjaimmal egyszerűen csak lesöpröm azt a sok üveget, a vázában illatozó virágot, a púdereket, ecseteket, papírokat, jegyzeteket, amelyek hangosan csörömpölve hullnak a földre, és az üvegek törésének éles hangja sem rejti el a keserves sikolyt, mely előtör belőlem. Tenyerem az asztallapra simítom, remegő karjaimmal megtámasztom magam, s fejemet lehajtva hunyom be a szemeim.

- Miss Whitehorn, minden rendben van, jól érzi magát? Nem sérült meg? – vágódik ki az ajtó, s lép be sietve a szobalány, s teljesen elsápad, amikor meglátja, micsoda rombolást végeztem.

- Minden rendben Jenny. Mos azonnal csomagolj be nekem, ma elutazom. – Reszelem határozott hangon, miközben a levegőt kapkodok, mint akit légszomj gyötör.  

- Elutazik? De hát mi lesz akkor az esti programmal? Mr.White és.. – felemelve a kezem, intem Őt csendre, mire a torkára forr a szó, a kérdés.

- Ma elutazom, és pont. Csak a legszükségesebbet csomagolja be. – tudomást sem veszek Darren említéséről, de a minden apróságra odafigyelő Jenny nem hagyja ezt annyiban.

- Értesítsem az Urat arról, hogy a tervezett program elmarad? –

- Nem, nem szükséges. Amikor megjelenik itt ma este, mondja azt neki, hogy elutaztam. Ha kérdezi hová, nem tudja a választ és azt sem, előreláthatólag mikor térek vissza. S mellesleg valóban nem áll módomban elárulni ezeket a részleteket. –

- Igen Hölgyem, ahogy óhajtja. – hajol meg kissé, én pedig véve egy nagylevegőt, megyek be a fürdőszobába, és csapom be magam mögött az ajtót. A kagylóhoz lépve nyitom meg a csapot, hogy a víz csobogása valamelyest elnyomja hirtelen feltörő keserves zokogásom. Hiába kapaszkodok a márványpult szélébe, a lábaim elgyengülnek, és térdre rogyva zuhanok a földre, miközben a könnyek megállíthatatlanul záporoznak le az arcomon.

~ * ~

- Üdvözlöm újra itthon Miss Whitehron. Igazán mesésen néz ki! – ezekkel a szavakkal fogadtak, amikor beléptem a ház bejárati ajtaján, mögöttem pedig a bőröndök, libasorban lebegtek egymás mögött sorakozva. A kedves szavakat természetesen a számomra legkedvesebb szobalánytól, Jennytől kaptam, aki már nagyon régóta szolgált nálam. A többi alkalmazottammal is hasonlóan jó viszonyt ápoltam. A varázstársadalom elvárásaival ellentétben nekem nem voltak házi manóim, az emberek közelségét sokkal jobban szerettem, ráadásul ezek az emberek messze-távol a legdiszkrétebb, s legmegbízhatóbb személyek voltak. Így soha sem kellett attól tartanom, sem nekem, sem pedig Darrennek, hogy a mi kapcsolatunk kiszivároghat.

Összerezzenek, miközben belépek a nappaliba, s újra felrémlik bennem a név mellé párosítható arc is. Hazudnék, ha azt mondanám, nem járna Ő a fejemben a nap minden percében. Apró kezem ökölbe szorul, s dühösen szusszanok egyet. A fájdalom pedig elevenen hasít belém, átjárva minden porcikám.

- Hozthatok Önnek valamit? -

- Egy csésze erős kávé jól esne. – felelem, s helyet foglalva az egyik fotelban a kandalló előtt, melyben barátságos tűz ropogott. Legszívesebben egy pohár whiskyt kértem volna. Még azt sem vethette volna senki a szememre, hogy ilyen korán italozok, mivel este nyolc felé járt már az idő, és az ég kint is sötétségbe borult. Még sem fordultam az alkohol nyújtotta mámorhoz. Helyette egy szál cigarettát előhúzva gyújtottam rá. Az elmúlt három hétben, amikor nem voltam itthon, s egészen Franciaországig mentem, hogy minél messzebb legyek Tőle.. hogy felejtsek, vagy legalább kicsit halványodjon ez az érzés, mely lassan teljesen felemészt. Rájöttem arra, amivel eddig is tisztában voltam. Soha nem fogom elfelejteni, és soha nem fogok senki mást úgy szeretni, mint Őt.

Még azt a férfit sem, akinek igent mondtam, s akivel három hónapon belül összefogom kötni az életem. Aki gyűrűt húzott az ujjamra, és most, hogy lepillantok a kezemre, az említett eljegyzési gyűrűre.. nem vagyok boldog. Nem vagyok elégedett.

Mert én Téged akarlak, csak is Téged, akit soha sem kaphatok meg.

Darren

Tollammal már percek óta kopogok, az előttem helyet foglaló ezer éves könyv kopott borítóján. Egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogy miért kellett ilyen nagy sebességgel lelépnie. De nem is ez az igazi probléma, hanem az, hogy egy szót sem szólt. Fél szemmel az előttem heverő újságra pillantok, melyen magamat látom visszaköszönni, valamint Annabellát, ahogy hihetetlenül ragyogó mosollyal szinte elvakít mindenkit a szépségével. Hófehér ruhája és vöröslő haja földöntúli szépséggé formálja, olyanná, aki miatt - biztos vagyok benne - férfiak tömege irigyel. Igazából én nem érzem magam annyira szerencsésnek. Mindenesetre kénytelen voltam ezt a megoldást választani. Tudom, hogy Daynek ez volt a problémája. Értem a kiborulását és a reakcióját, azonban a féltékenység és a keserűség még mindig nem ok arra, hogy fogja magát és megpattanjon. Pláne nem olyan formában, ahogy ezt tette. Ajkaim közül egy sóhaj tör utat magának. Még egy pillantást vetek a fantasztikus képre, és egyszerűen nem tudok mosolyogni. Újabb kényszer lépés, újabb rossz döntés, viszont még mindig nem érzem azt, hogy lett volna más lehetőség. Hiszen milyen lehetőségem lenne? Hogy vehetnék el egy olyan nőt, mint Day? Egy modell egyáltalán nem méltó a White névhez! Egyszerűen nekem vannak kötelességeim! Aurorparancsnok vagyok! Egy olyan ember, akinek hatalma van, akit elismernek! Az elit legkiemelkedőbb alakja vagyok! Hogy tehetnék olyan dolgot, ami miatt az emberek az életembe rondíthatnak? Én nem leszek közröhej tárgya! Nem és nem! És ezen a döntésemen még Day sem változtathat.

----- ** -----

A háború túl gyorsan jött. Na,, nem mintha nem lettem volna felkészülve a jöttére. Azokban az időkben valahogy nem igazán volt tökéletes az időérzékem. Több dologra is kellett koncentrálnom, nem csak a mindennapi fontos teendőimre, hanem egy nőre is, aki mint derült égből a villámcsapás, úgy toppant be az életembe. Sikeresen szoktattam le a drogokról, adtam neki egy új életet, reményt egy kiegyensúlyozottabb jövőre. Lassan a tanulás és a törtetés mellett a mindennapjaim részévé vált. Állandó vendég lett a lakásomon néha napokat ott töltött, nem csak lopott órákat. Végre láttam a szemében a fényt, a csillogást, nekem pedig ezek a lopott percek jelentették a kiutat az idegeket felőrlő malomkerékből. Lassan fontossá vált nekem, nagyon fontossá, annyira, hogy már csak Ő létezett és más nem. Feltörő érzéseimnek azonban minden további nélkül gátat akartam vetni, talán ezért sem mondtam meg neki soha, mennyire sokat is jelent a számomra. Lassan felépítettem a magam kis falát, mely mindent kizárt, amit csak akartam. Nem engedtem őt be, egyszerűen nem tehettem. Talán pont ez volt az oka annak is, hogy lassan leredukáltam a kapcsolatunkat. Bokros teendőimre hivatkozva kijelöltem néhány napot, és csak azokon a napokon voltam hajlandó találkozni vele. Megértette,elfogadta, hiszen tudom, szeret engem. Én vagyok a megmentője, az ő mindensége. Ha arra kértem volna, hogy ölje meg magát miattam, valószínűleg azt is megtette volna.

Mindeközben én jól haladtam az életemmel…

Túléltem a háborút, viszont az eszme, melyért küzdöttem, megbukott.

A Nagyúr semmivé vált és ezzel együtt lényem egy része is. Nem tagadom, nagyon megviselt. Egyszerűen képtelen voltam feldolgozni, hogy győzhette le valaki Voldemortot. Persze nem maga az a tény rázott meg, hogy Harry Potter, hanem az, hogy ennyire nem számít az embereknek a tiszta vér, és hogy hogy lehet az, hogy egy 17 éves kis taknyost nem lehetett likvidálni, a hülyeségével.

Magamba fordultam, annyira, amennyire lehetett. A tanulásba temetkeztem, majd talán ennek is köszönhető, hogy kiváló eredményekkel zártam az iskolai éveimet. Mikor kikerültem a zárt ajtók mögül az összes kinyílt, és nem másoknak, hanem nekem! Hamar munkába álltam, az elismerést nem volt nehéz kivívnom. Mindenki ismert, tudták nagyon jól, hogy erkölcsileg szilárd talajon állok, hogy egy jó nevű család gyermeke vagyok és hogy nem félek senkitől és semmitől. Persze a múltam mocskát sötét lepel takarja, egyetlen ember csak az, aki ezekkel mindig is tisztában volt, ő pedig imádata miatt a sírig megőrzi, ebben biztos vagyok.

Gyorsan haladtam felfelé a ranglétrán, már-már annyira gyorsan, hogy egyszerűen követni sem lehetett. Egyik nap még egy kis „senki” voltam, másnap pedig az újságok címlapján szerepeltem. Több bűnözőt kaptam el, mint eddig bárki. A híres Harry Potter elbújhat mellettem! Persze őt jobban lekötötte mindig is a kis Weasley lány és a tervek, hogy családot alapítsanak. Na én pont erre nem vágytam. Bár ez is bekövetkezett hamarosan…

Mindig is voltak nők az életemben.

Soha nem akartam egy ember mellett leragadni. Fogalmazzunk úgy, hogy a félelem a ragaszkodástól és attól, hogy végre találok valaki olyat, akivel tényleg működhet pánikot okozott. Már-már teljesen nonszensz módon kerestem más nők társaságát, csak ŐT zártam ki a szívemből teljességgel. Kapott néhány lopott napot, azonban eltökéltem, hogy soha nem fogok mellette kikötni. Egyszerűen nem tetszett a lénye, az ami volt. Igaz, nem volt sáros a vére, mindenesetre egy olyan ember volt, akit a múltja és jelene miatt egyszerűen nem tartottam megfelelőnek arra, hogy a nevemet felvegye. Pedig mégis csak kivirágzott. Modell lett, keresett személyiség, olyan, akit újságok címlapján lehet látni. Végre boldog volt, kiegyensúlyozott, és az öröksége is kellően kecsegtető ahhoz, hogy kifogjon egy jó partit, csak éppen mindez kevés volt ahhoz, hogy az én legyek.  Viszonyunk persze titokban folytatódott, nem akartam tőle teljességgel megszabadulni, még akkor sem, mikor megismertem Carolyne-t. Ő volt a legkiemelkedőbb és legszőkébb nő az életemben. Persze a szőke, csak a hajára vonatkozik, még sosem láttam ennyire fehéres tincseket. Talán véla nagyanyjától örökölhette. Mindenesetre sikeresen elbűvölt vele. Nem, nem voltam szerelmes, hiszen a szívemet már akaratlanul is másnak adtam, viszont kötődtem hozzá. Nagyon okos volt és kellemes társaság. Határozottsága magával ragadott, annyira, hogy miután megismertem a családját hamar meg is kértem a kezét. Az apja igazán nagy kutyának számított a Minisztériumban. Segítségének hála pár hónap alatt az aurorok parancsnoki székéig tornázhattam fel magam. Házasságunk amolyan érdekházasság volt, legalább is a számomra. Ő kicsit máshogy fogta ezt fel. Szeretett, szerette a nyers és hideg valómat. Melegsége pedig legalább annyira megolvasztott, hogy nem váltam el tőle akkor sem, mikor már éreztem, hogy ennek egyáltalán nincs jövője. Házasságunk után nem sokkal gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizáltak nála. Minta férj lettem, olyan, aki kitart a felesége mellett. Lázálmoktól terhes éjszakáin, homlokát borogattam… ápoltam amikor tudtam, hiszen olyan lett a számomra, mint egy testvér. Ha lett volna húgom, biztos ilyenné szerettem volna formálni. Erőssé…

Egy hideg téli éjjelen távozott el közülünk, emberek közül. Megviselt az elvesztése, egy darabig még Day-el sem találkoztam emiatt. Próbáltam a gyászt feldolgozni, hiszen egy barátot vesztettem el, valakit aki fontos volt nekem, még akkor is, ha nem voltam belé szerelmes.

Na igen, az évek alatt én is sokat változtam. Kezdeményezőbb lettem az emberekkel és könnyebben is kommunikáltam. Az érzelmeimet általában magamban tartottam, azonban már lehetett rám mondani, hogy kedvelhető vagyok. Ezeket a pozitív tulajdonságokat Day nevelte belém. Pont úgy, mint minden nő. Szinte észre sem vettem és nyitottabbá váltam. Hát ilyenek ezek a párkapcsolati dolgok…

Carolyne halála óta már eltelt egy kis idő. Persze nem voltam magányos, mindig voltak futó kalandjaim. Megmaradt az egyetlen biztos pont is, Day, azonban újabb nő lépett az életembe. Egy gálán ismertem meg a Minisztériumban. Az első ami feltűnt, az a hihetetlen kontraszt, melyet vörös haja és hófehér bőre alkot. Leszólítottam és megtetszett. Finom kérdésekkel puhatoltam ki, hogy ki is ő, és örömmel vettem tudomásul, hogy a külügyminiszter Párizsban élő unokahúga. Szüleinek hála, munkája elszólította innen évekkel ezelőtt, azonban most volt lehetősége a visszatérésre. Persze nem teketóriáztam sokat, randizni hívtam. A találkozások egyre sűrűbbekké váltak és én éreztem, ő méltó lehet arra, hogy a nevemet viselje. Persze mindezt a legnagyobb titokban tartottam egészen a közelmúltig. Egy újabb rendezvényen ugyanis megkértem a kezét a nagy nyilvánosság előtt, hogy szándékaim komolyságát ő is érezze.

Persze egy valamivel nem számoltam, ez pedig nem más, mint Day érzései. Az évek alatt már teljesen elfelejtettem azt, hogy esetleg valami olyan dolgot szeretne, amit én nem tudok a számára megadni, biztosítani.

Meglépett előlem…

Felszívódott…

Ez pedig megadta a kezdő löketet ahhoz, hogy érzelmeimnek ismételten folyást engedjek…

---- ** ----

Nem vártam rá sokat, tényleg… csak napokat. Egyszerűen úgy döntött, hogy megsértődik, és elhagyta az országot. Még jó, hogy nem vagyok hülye és a beosztásomnak hála bármit pillanatok alatt kideríthetek. Mivel tudom nagyon jól, mennyire csökönyös tud lenni, meg sem próbálkoztam azzal, hogy esetleg utána megyek. Megtudtam a célállomást, majd ölbe tett kézzel vártam. Vártam, hogy kidühöngje magát, hogy hazatérjen. Az ajtaja elé maréknyi őrszemet állítottam, csak azért, hogy ha felbukkan, azonnal értesülhessek róla. Végre megtörtént, óriási csomagokkal érkezett én pedig a hír hallatára azonnal otthonába sietek. A toll, mellyel percek óta kopogok a sarokban köt ki, óriási röppályát megtéve. Gyorsan hoppanálok egyet, majd meg is érkezem hozzá. Nem nagyon lehet ideje arra, hogy kipakoljon, ugyanis dúvadként rontok be hozzá, azzal sem törődve, hogy  a házvezetőnő elém áll és halkan motyog valamit arról, hogy talán ez nem éppen a megfelelő időpont.

Egyetlen szerelmem egy kávé társaságában a fotelben trónol. Talán ez a tény még inkább felbőszít. Mégis hogy a francba képzelte ezt az egészet? Faképnél hagyni engem?

- Még is mi a fene ez az egész? – robban ki belőlem, majd sietek elé, úgy, hogy az arcába nézhessek. Látnom kell a szemeit, tökéletes bőrét, és azt, ahogy finoman elpirul miattam. Hiszen akárhányszor meglát, szerelmes színben kezd pompázni orcája. Most azonban valahogy még ez sem tud megnyugtatni.  Túlságosan felzaklatott ahhoz, hogy emberi lényként tudjak gondolkodni. Az pedig csak hab a tortán, hogy ismételten nem mond semmit, hogy a némaságba temetkezik. Ilyenkor mindig elgondolkodom, kell e ez nekem. Kell persze, hiszen ő a mentsvár, azonban ilyeneket még ő sem tehet. Nincs hozzá joga. Talán pont emiatt kapom ki a fotelből egy határozott mozdulattal. Ellenkezni nem tud, hiszen erőfölényben vagyok, és hát apró, vézna kis testét nem nehéz megmozdítani. Kezem bilincsként szorítja karját, ujjaim húsába marnak keményen, annyira, hogy ő is érezze, most túlment egy bizonyos határon.

- Magyarázatot akarok! Tudni akarom, hogyan pattant ki ez az elborult ötlet a fejedből, és hogy ezt a baromságot, mégis hogy gondoltad! Mit gondoltál? Hogy majd hagyom, hogy kedvedre szórakozz velem? Hogy kiidegelj? Hát nem, bassza meg! Én karoltalak fel, nekem köszönheted a kibaszott életedet! Ha én nem lennék, te még mindig csak egy féreg lennél a mocsokban, amit nagy valószínűséggel már valaki eltaposott volna. Senki nem tudná, ki vagy te, és hogy egyáltalán éltél ezen a kurva világon. Most pedig mondd meg, válaszolj arra, amit kérdeztem! – utasítom eltorzult arccal, majd kezem megmozdul és én hihetetlen erővel arcon ütöm. Reményeim szerint mindezt úgy, hogy a kávéscsésze, melyet percek óta szorongat, a földön köt ki, atomjaira szakadva. Nem érdekel a kurva drága porcelán készlete, melyet annyira szeret, nem érdekel a szépsége, az arca, melynek mindent köszönhet. Úgyis már csak egy kiégett modell, nincs már erre szüksége. Ahhoz legalább is, hogy egy iskolát vezessen, semmiképpen sincs. Az ideg, mely elöntött annyira dúl bennem, hogy ha nem lennék vezető pozícióba, biztos megölném. Vannak jó trükkjeim arra, hogyan lehet egy hullát eltüntetni, tehát nem jó emberrel kötözködik.

- Szóval? – kérdezem még mindig idegesen, majd pillantásom ekkor találkozik a házvezetőnő elkerekedő íriszeivel. Egyetlen szemöldök mozgás elegendő ahhoz, hogy elmenjen a helyszínről és a további veszekedést és dolgokat ne hallgassa ki. Gyűlölöm ezeket az embereket, hiszen a magánéletm magánélet. Semmi köze nincs hozzá.

- Mondtam már párszor, hogy rúgd ki azt a némbert! Gyűlölöm, hogy mindenbe beleüti az orrát, és hogy kihallgatja állandóan a beszélgetéseinket! – dorgálom meg, ellentmondást nem tűrő hangsúllyal, majd hogy szavaimat nyomatékosítsam, megrázom teljes erővel, a karjánál fogva. Ha nem válaszol lassacskán, esküszöm az istenre, hogy a haját is tövestől tépem ki…

Bassza meg…