Lilia - Ivan 5. rész

- Egy egészséges őrült.. – mosolygom rá én is, majd immár szinte örömmel fúrom bele magam hatalmas karjai közé. Lassan felém hajol, tincseim kissé meglebbennek forró leheletétől, bőrömön szuperszonikus sebességgel száguld végig a libabőr. Hallgatom lágy baritonját, mely úgy hat rám még mindig, minta egy villám cikázna keresztül a testemen.

Kedves szavaira elmosolyodom, igaz ez a tett egyáltalán nem látható, annyira eltakar.

- Ki mondta hogy szabadulni akarok..?! Én ugyan nem.. – dünnyögöm pont úgy mint egy kisgyerek. Na igen, ez az a tulajdonság, melyet nem láthat más rajta kívül. Egyszerűen kifordít magamból. Mintha nem is én lennék, mintha egy idegen irányítaná az életemet, mozdulataimat, gesztusaimat, énemet.. Teljesen átformál, miatta válok sebezhetővé. Hiszen ő az egyedüli aki képes arra, hogy egy pillanat alatt megöljön, vagy épp a mennyekbe emeljen.

Már órák óta a csillagokat bámulom a hatalmas erkélyről. Gondolataim messzire kalandoztak, most konkrétan még az sem érdekel hogy a lakásban dübörög a zene. Igen, bulit rendeztem. Persze azt senki sem tudja, hogy ez a buli az utolsó. Innentől kezdve a függöny leereszkedik, a műsor véget ér. Elmegyek innen, és talán soha többé nem jövök vissza.

Torkomat a fájdalom és a sírás közös egyvelege mardossa.. én pedig csak tehetetlenül fekszem az egyik kényelmes nyugágyon, kezemben a már jól megszokott cigarettával.

Halkan nyílik a hatalmas üvegablak és Ő lép ki hozzám a kellemes hűvösbe. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy nem fog ott maradni, hogy első lépései hozzám vezetik. Itallal a kezében érkezik, majd lehuppan a lábamhoz. Gyorsan elhelyezkedik, befészkeli magát a lábaim közé, én pedig hagyom, hogy hátrabicsakló feje a vállamra hulljon. Arcom arcához simítom, karjaimmal átölelem. Apró könnycsepp gördül ki szememből. Természetesen azonnal észreveszi.. nem hiába olyan jó megfigyelő. Erre a momentumra felkapja fejét, én pedig szinte már erővel tartom ott.. valahogy nem akarom azt, hogy felém forduljon. Így egyszerűbb az egész helyzet. Nem akarom hogy rám nézzen, nem akarom, mert akkor elmondok neki mindent, arra pedig nem vagyok képes!

- Lili, mi a baj? – teszi fel a költői kérdést. Szipogok párat majd immár nyugalmat erőltetve magamra  válaszolok. Természetesen hazudok.. képtelen vagyok arra, hogy őszinte legyek.

- Semmi baj, csak kicsit most jó itatni az egereket. Azt hiszem túl nagy volt rajtam a nyomás.. és így jön ki. De ne is törődj velem.. érezd jól magad! – mondom neki könnyeden, mintha tényleg nem lenne semmi baj. Talán az a legjobb bennem, hogy hiába ismer, hiába tud rólam mindent.. nem veszi észre mikor hazudok. Vagy ha mégis.. tudja hogy ilyenkor a legjobb ha békén hagy, és nem firtatja a dolgokat. Ezt természetesen meg is köszönhetném.. csak nem most, nem jelen helyzetben.

- Ivan?! – szólok hozzá, és fúrom bele arcomat a nyakába. Megpróbálom ha lehet akkor örökre az emlékezetembe vésni mámorító illatát. Hiszen annyira imádom, lehetetlen hogy valaha is elfelejtem. Lehet hogy túlteszem magam mindenen, rajta azonban nem fogom.

- Tessék Lili! – mondja immár teljes nyugalommal. Úgy tesz, mintha szavaimmal minden egyes kétségét messze űztem volna. Felesleges titkolnia hogy ez nem így van. Érzem ahogy az izmai egy pillanatra megfeszülnek, ezzel is felkészítve őt mindenre.. akár a legrosszabbakra is.

- Mi lesz velünk évek múlva? Együtt leszünk akkor is? – kérdezem. Természetesen az érdekelne, hogy ha esetleg .. ha esetleg elmondanám neki, akkor is folytatnánk e ezt a felesleges macska-egér játékot. Tudnom kell, hogy mit érez, tudnom kell, hogy akar- e engem. Érzem, hogy akar, tudom, hogy szeret.. mégsem lép semmit. Nekem pedig ez a bizonytalanság már nem kell többé. Azt akarom hogy őszinte legyen.. azt akarom, hogy végre felvállalja az érzéseit. Szavaitól függ minden. Mint például az is, hogy magammal viszem- e abba a távoli világba ahová éppen indulni készülök.

- Persze! Hiszen tudod, hogy szeretlek… olyan vagy mint a húgom..

A szeretlek szóra egy pillanatra felkapom a fejem, majd mikor meghallom a szokásos jelzőt elkomorulok. Reménykedtem.. és ez a kép pillanatok alatt hullott darabjaira. Tehát ismételten tudatosítanom kell magamban, életem szerelme egyáltalán nem viszonozza érzéseimet. Ezért tehát nem is fogom neki elmondani hogy a szüleim meghaltak.. hogy nem maradt más, csak a húgom.. és hogy mennem kell innen.. menekülnöm kell, különben rám is rámtalálnak.

- Örülök! Én is szeretlek! – ölelem meg kedvesen, és próbálom magamban teljesen elnyomni az érzelmeket. Nem veheti észre hogy mekkora fájdalmat érzek, nem láthatja rajtam, hogy immár három embert gyászolok. A szüleimet.. és őt…

- Tényleg mellettem maradsz? Mondjuk, mikor annak idején megkérdeztem is ezt mondtad.. ! Hiszen úgy szeretsz, mintha a húgod lennék..  – mondom kissé csalódottan, majd emelem el a fejem mellkasából és nézek a szemébe mélyen.

- Szerinted te mindig is úgy fogsz rám tekinteni, mint a húgodra ? Szerinted én mindig is egy olyan ember leszek, akire vigyázni kell.. aki nem bír megállni a saját lábán? 

Ivan

Némán ölelem, nagyokat nyelek közben. Agyamban ezer és egy érv és tény és meggyőződés tolul fel, hogy mennyire nem tekintettem én őt soha húgomnak. Ha tagadtam is, ha ellenkeztem is mindig ott motoszkált egy hangocska. Nem a fejemben. A szívemben. Hogy kell nekem, hogy szeretem és hogy valószínűleg ez már így is lesz. Lilia volt, van és lesz. Mindegy merre visz az utunk vagy hogy alakul a sorsunk. Ez éltet. Ez is. Mert tisztában vagyok vele, hogy a lehetőséget nem egyszer elszúrtam, figyelmen kívül hagytam. Nekünk már soha nem fog úgy összefonódni az életünk, ahogy azt szeretnénk. Ahogy én szeretném. Tudom hogy nem én leszek a férfi az oldalán akivel leél egy életet. Nem azért mert nem akarom. Hanem mert nem lehet. Nem mások miatt, magam miatt. Tudom mi a sorsom. Tudom mi lesz a vége. És sejtem az idejét is.

- Nem. Nem hiszem hogy ez így lesz Lili. - cirógatom meg az arcát. - És azt hiszem soha nem is volt így. - folytatom a műveletet.

- Csss. Az égiekre, Lilia. Nem azért hoztalak magammal, hogy megölesd magad. - szóltam oda mérgesen a mellettem szorosan lépkedő lánynak.

Hallottam a fújtatását és azt hogy mennyire nem szereti ezt a kioktató hangnemet. Kezem szorosan fonta át az övét és ha egy kívülálló nézett volna minket egy szerelmespárt láthatott volna. De nem voltunk azok.

- Nem tettem semmit sem ami miatt ezt a hangnemet megütheted velem szemben, Darishnikov. - vájta a körmeit a kezembe, de nem hogy elhúzta volna mikor fájdalmasan felszisszenve elengedtem, még inkább kapaszkodott belém.

Sehogy nem eresztett így egy mozdulattal sodortam magammal, húzva őt egy félreeső helyre és nekinyomtam az egyik épület falának.

- Mit akarsz elérni? - csattantan fel idegesen.

A szemembe nevetett. De nem válaszolt. Kezeim a vállára csúsztak, előrevontam magamhoz majd utána ismét a falnak csaptam. Nem mondhatom hogy éppenséggel szépen bántam volna vele. Még mindig nevetett, de mintha a fájdalom aprócska jelét láttam volna átsuhanni az arcán. Ez volt az amikor szégyenkezve léptem el tőle. Megint csak bántottam. Mindig csak bántom.

- Bocsáss meg. - fordultam el tőle.

Ekkor éreztem ahogy karok kulcsolódnak körém és húznak vissza erőteljesen. Hogy tompítsam az erejét és megakadályozzam azt, hogy Lilire kenődjek kinyújtottam a kezem. Így is maradtunk. Ő a falhoz tapadva, én szorosan előtte kezeimmel támasztva magam.

- Semmiképpen sem azt, hogy itt hagyj. - közölte velem szemtelen hangon.

Felment a pulzusom. Vészesen éreztem hogy ez megint egy olyan pillanat lesz ami után már semmilyen hidegzuhany nem használ és ami miatt megint kezdhetem győzködni magamat, hogy ez nem helyes. Nem lehet az.

- Lili... - suttogtam rekedten.

Amennyire kerültem az ilyen helyzeteket pontosan annyira keveredtünk bele állandó jelleggel. Ujját az ajkamra tette ezzel is elcsitítva. Majd kezei a tarkómra kúsztak és elkezdte közelebb vonni a fejemet a sajátjához. Tartottam magamat, nem moccantam.

- Így is jó. - biggyedt le az ajka.

Majdhogy nem megkönnyebbültem, hogy ez ennyi volt, megsértődött és hazafelé menet végigduzzogja az utat. Tévedtem. óriásit. Mert az ezt követő pillanatban felcsillant a szeme és mire eszméltem, ajka már az ajkamon volt, éreztem ahogy nyelvével is utat tör magának és kész voltam. Minden taszítás feloldódott bennem, nekipréseltem a falnak tartva-ölelve, nehogy bármivel is fájdalmat okozzak neki. Nem tudom meddig voltunk ebben elmerülve, nem is szándékoztam volna abbahagyni ha a józanságom utolsó ereje nem szólaltatja meg bennem a vészcsengőt. Olyan erővel téptem ki magam Lilia öleléséből hogy megint sikeresen a falhoz taszítottam őt, magam pedig hátra tántorodtam.

- A francba! A jó büdös életbe! - rúgtam el valami kavicsot ami a lábam elé került.

Kezeimmel a hajamba túrtam és röhögésben törtem ki. Vidámtalan, színtelen röhögésbe, igyekezve kiadni magamból a mérget. Nem a lányra voltam dühös. Nem. magamra és a gyengeségemre ami mindig elfog ha vele vagyok.

- Ivan. - hallottam meg a nevemet.

Csillapodtam és ránéztem az én különbejáratú, szőke angyalomra.

- Lilia. - dörmögtem vissza neki.

Odalépkedett hozzám és belém karolt. Volna, ha engedem, de mintha csak valami fertőző betegség hordozója lett volna húzódtam el tőle. Az arca kipirultsága hirtelen váltott át sápatagba.

- Te nem...? - kezdett meg egy mondatot.

- Nem. Én nem. És ez is kettőnk között marad. Az lesz a legjobb, kicsim. - feleltem atyaian, hangsúlyozva a kicsim szót. - Ez csak...ez csak egy kis malőr volt. - tettem hozzá és ha lehetséges lett volna ott helyben képen rúgtam volna magam emiatt.

- Értelek. - hangzott a fagyos, higgadt válasz.

Elindultunk hazafelé. Mint két idegen.

De tudnia kell. Hallania. Míg elmondhatom neki s míg a karjaimban tarthatom. Ámítva magamat. Még egy kicsit.

- Lilim. - fogom kezeim közé az arcát.

Késő bánat tartja a mondás. Az biztos. De én még a bánatnak is örülök, ha Lilia az oka az érzéseimnek.

- Szeretlek. - ejtem ki végül az évek óta elfojtott szót, igazán kimondva, nem pedig csak holmi testvérinek álcázott érzésekbe csavarva.

Lilia - Ivan 4. rész

Lilia

Velem szemben áll és konkrétan pont úgy cselekszik, ahogy várom. Lehúzza kezére az ingét, majd a pohár után nyúl. Nem tiltakozok én sem az alkohol ellen, talán ezért ürítem ki a poharamat pillanatok alatt.

Feszülten figyelem minden mozdulatát, minden tettét és szavait is. Mondhatnám neki, hogy ez az egész meglep.. azonban mégsem teszem. Hiszen minden eshetőségre fel vagyok készülve, pláne azóta, amióta én lettem a PL feje. Nem véletlenül én lettem az, nem véletlenül bízták rám ezt az egészet. Mondjuk ha belegondolok én is egy olyan embert választottam volna a feladatra, aki egyedül áll a világban és ezzel már el tudja vinni a balhét.

- Tudom, hogy nehéz Ivan, tudom, hogy mi a feladatot.. Vagyis gondolom. Azzal is tisztában vagyok, hogy lehet te fogsz megfosztani az élettől. Ha őszinte akarok lenni, akkor csodálkozom azon, hogy még csak most jött hozzám valaki. Egyébként pedig inkább te ölj meg, mint más.. Legalább boldogan fogok meghalni.. látva a csillogó szemed.. !

Mi tagadás, kicsit ideges vagyok. Mondjuk a jelen helyzetben nem csodálom. Kicsit többet ittam a kelleténél és akkor még olyan jó ötletnek tűnt ez a játék. Így azonban.. jó pár dolgon túl.. valahogy nem olyan felemelő. Oldalra fordulok, majd az újabb pillantás teljesen kijózanít. Nem Ő fekszik mellettem – Ő, aki számomra az életet jelenti és még annál is többet – hanem egy idegen. Mellkasa ritmusosan emelkedik-süllyed és a takaró szinte teljesen fedetlenül hagyja meztelen mellkasát. Pillái csukva vannak, legalább megfigyelhetem az arcát, melyet valószínűleg délután már nem fogok tudni felidézni. Markáns arcél, telt ajkak, kisfiús arc, hosszú szempillák és kócos tincsek.

Igazán megkapó.. lehetne.. ha ő lenne Ivan.

De mivel a közelében sem jár, akármennyire is jóképű, sajnos nem kap tőlem többet ennél a vad éjszakánál.

Halkan átfordulok a másik oldalamra. Mélyet lélegzem, a levegőt jó sokáig lenn tartom. Szemem önkéntelenül is lecsukódik. Sajnos a képek ismét megtalálnak..

… Őt látom, azzal a másikkal. Hallom hangját, vádló szavait.. érzem a fájdalmat és szinte késszúrásként érzékelek minden egyes pillanatot, melyet vele együtt töltök. Nem azért, mert nem szeretem.. hanem azért, mert bemocskolta a kettőnk szentélyét.. egy olyan dolgot tett, egy felesleges lépést, melyet nem érdemeltem. Érzem a sós könnyeket az arcomon végigfolyni.. azokat az átkozott gyöngyöket, melyek szinte már égetik, marják a bőröm. Nem mondok semmit, nem teszek semmit.. távozom. Még hallom a hangját.. még látom a nőcske csodálkozó pillantását. Dühöt érzek.. mélységes megvetést.. és akarok .. életemben először akarok valakinek fájdalmat okozni.. életemben most először érzem azt, hogy lazán, mindenféle érzelem nélkül képes lennék ölni. Mégsem teszem.. csak kifordulok a lakás hatalmas ajtaján…

Szemeim hirtelen pattannak fel, egyszerűen képtelen vagyok túltenni magam ezen a csalódáson. Hangosan kifújom a levegőt, majd az ágy megmozdul mellettem. Ránézek az idegenre és máris enyém a világ leghitetlenkedőbb pillantása.

- Öhm.. hol vagyok? – teszi fel a kérdést zavartan.

- A hálómban, ha esetleg nem látnád! – felelem mogorván.

- Azt látom.. hidd el, ha nem lenne ilyen korán, talán le tudnám vonni a kellő konzekvenciát! – hangosan felnyögök, majd már épp kifejteném a véleményem róla, az IQ-járól és erről az egész képtelen helyzetről, mikor kopognak és az ajtó választ sem várva kinyílik.

- Lili! Ne haragudj, hogy csak úgy rád török, de érdekelne miért… - a szöveg itt elakad. Ivan ugyanis bemasírozik a szobámba pont úgy, mintha mi sem történt volna – miért aludt a húgom egy másik szobában.. – hangja elhalkul, majd életem szerelmének arcára kiül a döbbenet és a düh.

- Ki ez? És mit keres itt? És egy ilyen ember miatt raktad ki a húgomat???

- Először is, nem raktam ki a húgodat, másodszor pedig a húgod már nagylány. Igazán kibír egy éjjelt egy másik szobában!

- Hát te csak ne döntsd el önkényesen, mi legyen Irinkával! – üvölti, majd közelebb jön, úgy mered rám villámokat szóró, gyönyörű szemével. „Adonisz” eközben összeszedi némán a holmiját és én csak az ajtócsapódásra leszek figyelmes. Talán ez az, ami még jobban felbosszant.

- Ugyan Ivan! Ne papolj nekem erkölcsről, a húgodról és minden másról! Elegem van belőled! Mikor fogod végre venni a bátorságot ahhoz, hogy kimondd mit gondolsz valójában??!! – nézek rá dühösen, majd lepedőbe csavart testtel a fürdőbe vonulok. Magamra veszem fürdőköpenyemet, majd visszatérek életem megkeserítőjéhez.

- Nos? – hallgatok el és nézem kínlódását!

- Őszinteség kell? Oké! Mit keresett itt ez az ürge? És mégis, hogy tehetsz ilyet..? Ez..

- Ugyan drágám! – vágok a szavába, majd kacagok fel tettetett jókedvvel. – mit izgat ez téged? Engem sem zavarhatott.. ! De tudod mit? Vedd úgy, hogy egálban vagyunk! Légy jófiú és nyeld le a békát! – lépek hozzá közelebb és bököm meg a mellkasát határozottan..

- Most pedig elmegyek fürödni! Viszlát édesem! – köszönök el tőle és csapom be előtte a fürdő ajtaját..

Üres poharam hangos csattanással kerül le az asztalra. Nézem az arcát, szikár, magas alakját. Az évek távlatában már el is felejtettem mennyire biztonságban éreztem magam mellette.

- Tudod, nem hittem hogy eljössz! – mondom ki a gondolataimat, majd lépek hozzá közelebb.

- Nagyon hiányoztál! – közlöm vele elfúlóan, majd lépek elé, immár szorosan. Karom önálló életre kel és szinte magától értetődő az a mozdulat, mellyel átölelem derekát. Hozzábújok.. hiszen olyan ez az egész a karjaiban.. mintha hazaértem volna. És nem érdekel hogy mit gondol, hogy helyesli-e ezt az egészet.. ennyi konkrétan akkor is kijár nekem!

Ivan

- Őrült vagy Lilia. Mindig az voltál. Mindig is azok voltunk. - nevethetnékem támad.

Merlinre nem hiszem el. Hogy képzeli hogy vidáman venném az életét? Csillogó tekintet. Hogyne. Soha nem sírtam. Ha csak tehettem hanyagoltam ezt a tényezőt. Abban sem vagyok biztos hogy képes lennék a sírásra. Dühöngenék, beleőrülnék, nem tudom. Meg aztán...nem veszíthetem el. Most már nem, ha idáig túléltük, most már nem lehet gikszer. Persze benne van a pakliban. Mindig, a Halál nullhuszonnégy órában leselkedik ránk. És még mindig nem vagyok képes kimondani. Azt a szót. De éreznie kell. Már nem vagyunk gyerekek. Voltunk valaha azok? Vagy pusztán csak ámítottuk magunkat belekapaszkodva valamibe. Egy álomképbe. Pedig egyikünk sem ismer tündérmeséket, igaz? Igaz, Lili?

Legszívesebben széttéptem volna. Ott abban a hatalmas, elegáns és semmitmondó fürdőszobában. A viselkedése, a szavai miatt. Hogy nem engedett magához, hogy esélyt sem adott arra, hogy…mire is? Nem szoktam magyarázkodni. Minden tettemnek meg volt és meg is van az oka a mai napig. Csak akkor, akkor éjjel nem. S ott úgy éreztem, tudnia kell, hogy ez semmi volt. Egy üres, vakvágány. Nem érdekelte. Egyszerűen csak elcsitított. Én pedig hallgattam. Ha valamikor is alulmaradtam vele szemben, akkor ott abban a nyüves pillanatban biztosan. Még csak nem is sértette a büszkeségem. Hiszen megérdemeltem.

Nem találtam sehol. Azt hittem megbomlok. Nélküle…valahol mélyen és titkoltan át tudtam érezni az elhagyott szerelmes fájdalmát, azt hogy mit érezhet ha nincs vele az, akit szeret. Akit még az ég is neki szánt, ha teátrális akarok lenni. Éjjeleken át tipródtam kínlódva magamban. Utána akartam menni. Hogy megöljem amiért ezt teszi velem, majd vissza ide, hogy engem is pusztítsanak el. Nem akartam egy kiégett, érdektelen zombi lenni. S még sem mentem utána. Az arca. A tekintete. A ridegsége. És a többiek fürkész pillantásai. Csak remélhettem, hogy visszatér hozzám. Mert mindennek ellenére, Ő hozzám tartozott. Pontosan annyira, amennyire én is az övé voltam.

Visszatért. Hozzám. S én levetettem magamról a gubómat amiben megpusztulni készültem. Minden olyan volt mint régen. De még sem teljesen olyan, mint előtte. Szeretett, ölelt, mellettem állt mindenben. Mégis úgy éreztem, már nem teljesen az enyém. Hány éjjen át figyeltem a tökéletesre szabott arcot ahogy a holdfényt, vagy éppen a csillagokat bámulja…naivan bemesélve magamnak, hogy ha álmodozik is, csakis rólunk, kettőnkről. Nem pedig Róla. Hányszor szerettem, csodáltam, adóztam neki, mindvégig abban a tudatban, hogy minden rendben, ő az enyém, hogy mellettem van ismét. Miközben ő valahol másutt járt lélekben, s a helyre inkább kívánta volna mást. Őt. Akárkit. De engem nem. Mert soha nem lehettem több egy megértő bátynál. Ostobán belekényszerítettem magunkat ebbe a szerepbe. Mintha ezzel bármi is könnyebb lett volna. De nem volt az. Minden összekuszálódott. Szemellenzőt vettem fel, s nem tágítottam, nem átallottam viselni bőszen valahányszor csak Liliról volt szó.

Lehajtom az italomat, majd egy halk koppanással egyetemben leteszem a poharamat. Mikor Lilia átölel egy meglepett fintor ül ki az arcomra, de azt gyorsan tova is üldözöm. Átfonom karjaimmal. Arcomat a szőke tincsekbe temetem. Jó lenne. Jó lenne ha ezt a pillanatot megállíthatnánk. Most minden olyan...nem, nem tökéletes. Ez nem egy tökéletes pillanat. De ez amire leginkább vágyom. Vele lenni. Minden mást kizárva.

- Nem szabadulsz tőlem egykönnyen Volkov. - suttogom a tincsei közé halkan.

Most is áltatni kéne magam. De már nem megy. El kell fogadnom az évek óta élesen nyilvánvaló tényt. Szeretem. Nem mint a húgomat, nem mint egy barátot. Hanem ezeknél sokkal jobban, sokkal erőteljesebben, mintha mindezek egybegyúrva lennének.

- Már itt vagyok. Itt leszek veled. Melletted. - igen.

Szüksége van rá. Nekem is szükségem van rá. Basszus.